10.11.04.- Egy komoly ember

KRITIKA

Igen kedvező kritikai fogadtatást kapott a Coen testvérek legutóbbi darabja, ami teljesen érthető: az Egy komoly ember ugyanolyan színvonalas, míves alkotás, mint az életmű túlnyomó része.

Susánszky Iván

Az elmúlt húsz évben mindenkinek volt ideje hozzászokni Joel és Ethan Coen sajátos humorú, összetéveszthetetlen stílusú filmjeihez, úgyhogy nagyon nagy meglepetés nem fog érni senkit, aki beül a filmre. Már annál nagyobb, mint ami minden Coen-filmnél ott van, mert ez a páros még mindig annyira tele van ötletekkel, annyira zabolátlan és játékos módon állnak a filmezéshez, hogy képtelenség eléggé minimalizálni az elvárásokat ahhoz, hogy ne lepődjünk meg. Legalább egy picikét. Az egy komoly ember esetében a tesók erre rá is tettek egy lapáttal: a kezdő jelenet, az utána következő tulajdonképpeni fő történet, majd a végén a lezárás annyira ziláltnak tűnik, hogy szinte kiköveteli, hogy másodszor is megnézzük a filmet (és akkor kiderül, hogy minden pontosan a helyén van). A történet ezúttal a hatvanas években játszódik Minnesotában, egy zsidó közösségben. A központi figuránk Larry, az életét fegyelmezetten és lehetőleg minél kiszámíthatóbb körülmények között élő, teljesen sótlan egyetemi tanár. Akinek a nyakába szakad szépen az egész addigi, komfortosan berendezett világa, amikor felesége bejelenti, hogy válni akar, egyik diákja megpróbálja megvesztegetni, az ösztöndíját elbíráló bizottsághoz pedig névtelen rágalmazó levelek érkeznek. A világ ilyen mérvű összerogyását mások (például William „D-Fens” Foster) egy kiadós fegyveres ámokfutással ünnepelnék meg, de Larry erre teljesen alkalmatlan, már csak azért is, mert ő komótos lényének köszönhetően egyáltalán nem is képes fölfogni, hogy mi folyik körülötte, vagy hogy bármiféle beleszólása lenne a dolgokba. Az Egy komoly ember szépen illeszkedik a Coenek eddigi életművébe: nagyon finoman, igényesen összerakott, jó hangsúlyokkal bíró történet, remekül megmunkált karakterek, a szatíra és a dráma kellően eltalált elegyét kapjuk megint. A humor ezúttal ugyan kevésbé harsány és bombasztikus, mint az Égető bizonyítékban, olyannyira, hogy a hatvanas évekbeli zsidó közösség visszásságait néha már-már Wes Anderson-i, leheletfinom irónia lengi be. A nevetés nem olyan felszabadult és őszinte, jóval több a keserűség és a világ igazságtalansága fölött érzett mélabú, de néha fölcsendül, és ez a lényeg.

106 perc, amerikai-brit-francia

Kapcsolódó cikkek:

No related posts.