10.11.04.- Terhes társaság
KRITIKA
Todd Phillips aktuális vígjátékában Robert Downey Jr. és Zach Galifianakis ugrálnak egymás idegein.
Vörös Adél
Drukkolok neki, hogy a Terhes társaság olyan népszerű legyen, mint tavaly a Másnaposok volt, mert megérdemelné. Talán még egy fokkal jobban is szórakoztam rajta. A Másnaposok humorának legütősebb oldala ugyanis nem feltétlenül a látványos helyzetekből – lásd: tigris a fürdőszobában – származott, hanem a figurák esetlenségéből. A kedvencem már ott is Zach Galifianakis volt, aki maga a két lábon járó paradoxon: lenyűgözően tud elemien visszataszító és közben szeretetreméltó lenni, s egyszerre képes érzékenyen és intelligensen adni az ostobát, úgy, hogy nem lehet nem nevetni rajta.
Az alaphelyzet vígjátékokban már ezerszer kijátszott, de most (is) minden további nélkül működő: végy két figurát a koordinátarendszer két végpontjáról, akik ha akarnak, se különbözhetnének jobban egymástól; helyezd őket egy szűk térbe – autó –, jó hosszú időn keresztül – több napos autóút – és kész. A többit majd intézi a köztük lévő szakadék és a hatalmas különbségek. Downey figurája, a fess öltönyös leendő apuka ugyanis a történet elején tárcája nélkül marad, a kocsiját pedig az önként jelentkező furcsa szerzet (Galifianakis) vezeti innentől kezdve, 
aminek ő a legkevésbé sem örül, tekintve, hogy sofőrje nem képes betartani a legalapvetőbb viselkedési normákat (például a kocsiban maszturbál, miközben ő aludna), állandóan kérdéseket tesz fel, azaz egy infantilis érzelmi analfabéta. Akinek mellesleg van egy hozzá hasonlóan fura és tömzsi kutyája, és nem mellesleg édesapját, azazhogy annak hamvait egy kávésdobozban szeretné elszállítani a Grand Canyonig, majd örök nyugalomra helyezni ott. Az elviselhetetlen együttlétet még egy kis határidős dramaturgiával is megspékelték, hiszen akárcsak a Másnaposok esetében, ahol egy esküvő, itt egy baba közelgő születése szorongatja a főhősöket, akiknek ezen kívül is van épp elég bajuk Amerika kies országútjain.
Hogy egy ilyen vicces road- movie kicsit több és jobb legyen, mint a többi, ahhoz két olyan karizmatikus személyiség kell, mint ebben az esetben színészeink. Downey és Galifianakis kifejezetten inspirálóan hatottak egymásra. És nem tudom, kinek jutott eszébe Galifianakisra csőfarmert húzni, de olyan gyönyörűen riszál benne és olyan zseniálisan hozza a naivát, aki színészkedni megy Hollywoodba, hogy legszívesebben máris belecsúsznék egy élményszerű idézgetésbe. Downey is nagyon jó, de a klausztrofóbiás (tényleg!) stand-up komikus egyszerűen elsöprő. Phillips a következő filmjét nyugodtan egyedül is rábízhatja.
100 perc, amerikai
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!