10.11.11.- A lány, aki a tűzzel játszik

By Echte on 11 November 2010 in Filmkritikák1 Comment

KRITIKA

Az első rész akkorát szólt, hogy az alapul szolgáló könyv rajongóinak fanyalgását meg sem hallotta senki. A trilógia középső része már valamivel visszafogottabb – de még mindig van benne annyi kraft, hogy egy pillanat alatt elrepüljön a kétórás játékidő.

Susánszky Iván

A történet nagyjából ott folytatódik, ahol az előző résznél elhagytuk, de most a lányra fogunk koncentrálni, a Millenium trilógia tulajdonképpeni főhősére. A megtestesült cyberpunk nőideálra, aki úgy néz ki, mint Molly a Neuromancerből, úgy hackel meg bármit, ami az útjába kerül, mint Trinity, és pontosan annyi nőiesség és báj szorult bele, mintha egy fundamentalista feministákból álló bizottság tervezte volna derékszögű vonalzóval. Ő a lány, aki a tűzzel játszik, konkrét és átvitt értelemben egyaránt, és mivel a tisztességes szociopaták akkor szeretik igazán a tüzet, ha az legalább a harmadik emeletig ér, Lisbeth Salander is önt még egy kannányi benzint a lángokra. Hazatér Svédországba, ahol Mikael Blomkvist egy kollégájával éppen egy embercsempészetre, lányfuttatásra kihegyezett ügyön dolgozik, amiben sok fontos ember és barátságtalan bűnöző érintett. Meg is tesznek mindent, hogy Blomkvist kollégáját kivonják a forgalomból, ráadásul mindezt úgy, hogy a gyanút Lisbethre tereljék. A nagyszabású és kegyetlen játékba közben új figurák is érkeztek, akikről egyelőre csak annyit tudni, hogy valamilyen szálon a cyberpunk dominához kötődnek, akárcsak azok a régi ismerősök, akik az első részben már kimutatták a foguk fehérjét. A sztori az elsőhöz hasonló csavarokat rejt, úgyhogy itt álljunk is meg, ne lőjünk le poént fölöslegesen.
Már csak azért se, mert a rendező, Daniel Alfredson igen jó mesélő, még ha más tekintetben nem ér is föl a trilógia első részét rendező Niels Arden Oplevhez. A lány, aki a tűzzel játszik pontosan ezek miatt lett valamivel gyengébb, de egyáltalán nem méltatlan folytatása az első résznek: kevésbé sikerült sűrűre és fojtogatóra az atmoszféra, mintha Alfredson nem tartotta volna már fontosnak ezt a kérdést. Az első rész tapintható hidegségéből maradt bőven mostanra is, akkor meg minek azzal még pluszban foglalkozni. Az sem javít az összképen, hogy ezúttal kimaradtak azok a jelenetek is, amik bekúsznak az ember bőre alá, és kicsit megdermesztik a lelkét, és amik miatt a Tetovált lányról lehetett beszélgetni. Ez már nem olyan kemény film, semmilyen értelemben – de azért unatkozni nem fog senki, és most sem érdemes sétagaloppra számítani. Csak egy kicsit mérséklődik az iram.
Lesz miért megnézni a harmadik részt, az biztos.