10.11.18.- Antikrisztus

KRITIKA 1

Nagyon remélem, hogy Lars von Trier jobban van.

Vörös Adél

Mert ha legalább részleg kigyógyult abból a depresszióból, melyet a film készítése előtt szokásához híven látványosan kommunikált a nyilvánosság felé, az annak a jele, hogy talán legközelebb olyan filmet fog készíteni, amely komplexitásában megközelíti, mondjuk, a Dogville-t.
Nem a grafikus erőszakkal van a probléma, nem a provokatív attitűddel, nem a merészséggel. Nem érzem ugyanis azt, hogy Trier egy fél mondattal is többet vagy mást mondana, vagy árnyaltabban beszélne emberről és Istenről, férfiról-nőről, szeretetről és hitről, amiről Bergman évtizedekkel ezelőtt, érájához képest egyáltalán nem visszafogott módon, több filmen keresztül elmélkedett. Trier első körben persze mindig a nőből indul ki, s szó se róla, a nő itt is bonyolult lelki történéseket él meg: az önmagát vádoló s a tehetetlen dühöt a másikra projektáló szadisztikus indulatok kígyózó hullámait. De ez még kevés. Nem elég az sem, hogy a színészek csontig vetkőznek a kamera előtt, s nem elég Trier, az egyik legnagyobb kortárs vizionárius elméjében leképeződött borzalmas képeinek megelevenedése sem. Hiányérzetem marad, mert legalább érezni akarom, miért mesélte el nekem ezt a történetet – és érteni akarom, hogy miért így. Az Antikrisztus mindezek hiányában nem lesz több egy tehetséges voyeur látomásokban megnyilvánuló helyzetjelentésénél, önmagáról.

KRITIKA 2

Trier szerint a természet a Sátán temploma, a világon pedig káosz uralkodik. Ahogy jelenleg az ő elméjében is, de mindezt egy zavarba ejtő, minden viszontagsága ellenére lenyűgöző alkotásban fogalmazta meg.

Hlavaty Tamás

Az Antikrisztus nagy port kavart cannes-i bemutatója óta azon folyik a vita, hogy Lars von Trier vajon zseni, vagy elmebeteg. Paradox módon ez a kérdés egyben válasz is, hiszen amit a francia filmfesztiválon kifütyülnek, az többnyire pár év múlva hivatkozási alap lesz és amikor elcsendesedik a prűd filmesztéták és dühödt feminista elmészek hangja, akkor rajzolódik ki a mozgókép igazi arca.
Az Antikrisztus nem egyszerű darab, próbára teszi a nézőt, de aki indulatain túllépve hajlandó gondolkodni is, rájöhet, hogy az életrajzi gyökerekkel bíró mű remekül illeszkedik Trier életművébe és ismét egy gazdag szimbolikájú szerzői világ tárul elénk, csak a dán „Antikrisztus” a korábbinál is radikálisabban mesél.
A filmet ért vádak egyike így szól: a direktornak nem kéne depressziójával tukmálni a nézőt. Erre rögtön jön a válasz: minden szerző saját magából merít, Bergman depressziója például tananyag, ráadásul a Suttogások és sikolyokban már a sokkoló „intim öncsonkítás” jelenetet is ellőtte. A másik fő vád az öncélú erőszak-ábrázolás, de aki ismeri Trier gondolatvilágának tartópilléreit, az pontosan tudja, hogy itt minden egyes mozzanatnak mondanivalója van, csak nehéz összerakni a véres puzzle darabkákat ebben a filozofikus művész-horrorban, aminek megtekintése pusztán a káprázatosan szép képek miatt is esztétikai élmény.

108 perc, dán-német-francia-svéd-olasz-lengyel

Kapcsolódó cikkek:

No related posts.