Interjú: Guillermo del Toro
Guillermo del Toro: „Itt a szörnyeteg a szerelem hatására sem változik kibaszott herceggé”
Szeptemberben még elég valószínűtlennek tűnt, hogy Guillermo del Toro filmje, A víz érintése megnyerje a Velencei Filmfesztivált, mégis ez történt. Azóta a film már vezet a Golden Globe-jelölésekben, és igazi Oscar-favoritnak számít. A lelkes és bőbeszédű rendezőlegendával a VOX októberben beszélgetett Londonban.
Tóth Csaba
Mondhatjuk azt A víz érintéséről, hogy ez az első angol nyelvű francia filmje?
Abszolút. Miközben írtam, végig francia zeneszerzők műveit – például Georges Delerue-t – hallgattam. Azt akartam, hogy a filmnek európai íze legyen. Úgy érzem, a filmművészet tiszteletében a hozzáállásom rokonságban áll a franciákéval, és én is ugyanolyan szenvedélyesen imádom a mozit, mint ők, ráadásul a filmem is főhajtás jó néhány filmklasszikus előtt.
Nekem elsőre Jean-Pierre Jeunet munkásságát juttatta eszembe…
Én inkább azt mondanám, hogy Terry Gilliam hatott rám, de az is igaz, hogy Gilliam volt Jeunet és Caro fő inspirációja, szóval ilyen értelemben a műveink rokonságban állnak. Ráadásul a legkisebb lányom a film megnézése után azt mondta, hogy az Amélie csodálatos életére emlékeztette őt, és már csak miatta is kiegyezem a hasonlattal. (nevet)
Miért volt fontos, hogy megmutassa a nézőknek a főszereplői szexualitását?
A szépség és a szörnyeteg-szerű mesékben a szépség mindig gyönyörű és tiszta, a szörnyeteg pedig visszataszító. Aztán megtörténik a csoda: a rusnya szörny jóképű herceggé változik, és addig élnek együtt, míg meg nem halnak. Vagyis egyszer démonizálják, máskor meg az egekbe emelik ezt az embert. Nem szeretem, amikor a filmekben ezeket a lényeket undorítónak próbálják bemutatni, a velük való szexuális kapcsolatot pedig valamiféle perverziónak láttatni. Az én filmemben a szörnyeteg macskát eszik, és a szerelem hatására sem változik kibaszott herceggé, a szépség pedig takarít egy laborban, és amikor hazaér, akkor magányában maszturbál. A víz érintése számomra a tökéletlenségről, és annak elfogadásáról szól. Az egyetlen módja a túlélésünknek, ha elfogadjuk, hogy tökéletlenek vagyunk. A tökéletesség ugyanis nem elérhető. A valóságban a szörnyeteg rohadtul nem változik át szőke herceggé. Viszont, ha elfogadjuk olyannak, amilyen, elképzelhető, hogy számunkra mégis tökéletessé válik. A filmemben nem a két főhős szeretkezése a visszataszító, hanem a hatalommal való visszaélés, amit Michael Shannon karaktere képvisel, és ahogy a figurája zaklatja Sally karakterét.
Nem tartott attól, hogy lesznek nézők, akik a szexjelenetet túl soknak találják majd?
A fizikai kapcsolat, a szex a szerelem természetes része, és én egy szerelmes filmet készítettem. Számomra a szex ábrázolása fontos a szerelemben. Talán azért, mert mexikói vagyok. Mi a reggelünket azzal kezdjük, hogy visszaemlékezünk az előző éjszakai szeretkezésünkre.
Nem gondolja, hogy ebben a politikai korrektség dominálta korban támadásokat kaphat a szexjelenet miatt?
És ha megtörténik, mit tudok tenni ellene? Nem készíthetek úgy filmet, hogy közben ilyesmiken agyalok. A cenzúra egyik legfájdalmasabb fajtáját öncenzúrának hívják. Nem fogok bocsánatot kérni egy történetért, amit el akarok mesélni. Az emberek majd a mozikasszáknál eldöntik, meg akarják-e nézni a filmet vagy sem. Ha valami nem tetszik valakinek, tiltakozhat ellene azzal, hogy nem vált rá jegyet. Ehhez joga van, viszont intézményileg betiltani senkinek sincs joga. A plakátokon és az előzeteseken ott van a korhatár-besorolás figyelmeztetésként. Ha kötelező filmmé tennék az amerikai iskolákban, az más kérdés. Akkor talán volna értelme ilyesmikről beszélgetnünk. Szerintem természetes, hogy egy felnőtteknek szóló filmben fontos téma a szex.
Még akkor is, ha a szex egy vízi kreatúrával történik?
Nem a lényen van a hangsúly, hanem azon, hogy a szerelem nem ismer határokat. A szerelemnek nincs formája, és ilyen értelemben olyan, mint a víz. Bármilyen alakban megjelenhet. Szerelembe eshetsz valakivel, aki negyven évvel idősebb nálad, szerethetsz valakit a saját nemedből, szerethetsz más vallású, más politikai nézetű embert… A szerelemnek mindez nem jelent akadályt. Ha megtörténik, ilyesmi nem állhat az útjába. Én ezt akartam üzenni a filmmel. Ha valakinek valami mást jelent, az legyen az ő problémája.
Miért volt fontos, hogy a szerelem szavak nélkül szülessen meg?
Mert a nyelv sokszor csak elválaszt, és nem összeköt minket. Azonnal jelzi a köztünk lévő különbséget. Még ha beszélem is a nyelvedet, azonnal hallod, hogy akcentusom van. Azt akartam, hogy a főszereplőim személyként tekintsenek egymásra, ne pedig a másik kultúrája és nyelve határozza meg a találkozásukat. A szerelemhez nem kellenek szavak, sőt, szavakkal nem is fejezhető ki igazán. Kimondhatod, hogy „Szeretlek. Te vagy az életem szerelme”, de igazából ez nem jelent semmit. Viszont ha énekelsz, az mindjárt más. Mondom ezt azért is, mert mexikói vagyok. Ne tudd meg, hány szerenádot adtam különböző ablakok alatt! (nevet)
Elmondaná, hogyan találta ki a filmben látható vízi kreatúrát?
Ő nemcsak egy szörny a történetben, hanem a férfi főszereplő, így ezt szem előtt kellett tartanom a megalkotásakor. Ő egy istenség, ugyanakkor egy vadállat is egyben, és ez elég komoly kihívások elé állított. Nem csoda, hogy három évembe telt megalkotni őt. A Hellboy filmjeim teli voltak mindenféle kreatúrákkal, de ott sokkal könnyebb dolgom volt, hiszen a képregények megadták nekem az alapot, nekem csak azt kellett variálnom. Sokan hasonlítják Abe Sapient A víz érintésében látható lényhez, és tény, hogy van egy kis hasonlóság, de ha fogom Abe-et, és átteszem ide, az nem működött volna. Ő túl művi volt ehhez a realistább világhoz. Borzaszó nehéz volt kitalálni ezt a lényt, mert másképp festett szoborként, másképp egy rajzon, és megalkotva is mindig más volt attól függően, hogy a fény honnan vetült rá. Olyannak kellett lennie, ami rémisztő szörnyetegként és ártatlan lényként is hiteles. Egy versenyúszó testére volt szükség, ugyanakkor sikamlósnak kellett lennie, mert mégiscsak vízben él, és arra is szükség volt, hogy méltóságot sugározzon, ugyanis bizonyos népek istenségként tisztelik.
Az ön filmjeiben a lényszerepek többségét Doug Jones játssza…
A szerepet eleve Dougra írtam, de én így működöm. Sallyt, Michaelt és Octaviát is magam előtt láttam, amikor a forgatókönyvet írtam. Douggal már hat közös filmet készítettem, tudom, mire képes. Úgy kezdtem vele a beszélgetést, hogy felejtse el Abe Sapient. Abe egy nagyon művelt, maníros lény volt, A víz érintésének főszereplője pedig egy nemes vadállat. Mondtam neki, hogy amikor kiemelkedik a vízből, olyan érzést kell keltenie az emberben, mintha hét emelet magas lenne. Pont ezért láthatod, hogy annyira lassan emelkedik ki, mert ehhez a hatáshoz erre volt szükség. Nagyon pontos instrukciókat adtam neki a forgatáson. „Nézz mérgesen!” „Ne nézz a szemébe!” Nézz a szemébe!” A forgatáson már nem a karakterek motivációiról beszélgetek a színészeimmel, hiszen ezt az előkészületek során már megtettük. Inkább pontosan megmondom nekik, mit tegyenek.
A lény kinézeténél fontos szempont volt, hogy ne hasonlítson túlságosan A fekete lagúna szörnyéhez, ahonnan az inspirációt merítette?
Már az elején eldöntöttem, hogy A víz érintése DNS-ében benne lesz A fekete lagúna szörnye, de direktben egyszer sem fogom idézni. Nem csinálhatsz filmet egy óriásmajomról úgy, hogy King Kong valahogy ne hasson rá.
A Universal stúdiónak nem volt problémája azzal, hogy a lényük ilyen nyilvánvaló módon köszön vissza A víz érintésében?
Nem, mert először is, annyira azért nem nyilvánvaló, másodszor pedig ez inkább idézetnek vagy főhajtásnak számít, abba pedig nem köthetnek bele. Ha a két lény fotóját egymás mellé rakod, egyáltalán nem feltűnő a hasonlóság.
A történet a hatvanas években játszódik, és ön is abban az évtizedben született. Milyen emlékei vannak a korszakról?
Tény, hogy a sztori a hatvanas években játszódik, de valójában a máról szól. Csak azért játszódik ’62-ben, mert ha azt mondjuk, hogy „Tegyük ismét naggyá Amerikát!” (Trump híres szlogenjére utal – a szerző), akkor a legtöbb amerikainak a háború utáni, sok szempontból virágzó Egyesült Államok képe ugrik be. Kennedy a Fehér Házban, gyönyörű kertvárosi házak, televízió és automatizált konyhák minden háztartásban, hajlakkal készített frizurák… Ez egy idealizált korszak. Tény, hogy jó volt akkoriban élni, ha fehér, heteroszexuális férfi voltál, de ez csak számukra volt adott. Ha valamelyik kisebbséghez tartoztál, ugyanúgy szívtál, mint bármikor az amerikai történelem során. Ugyanaz a szexizmus, rasszizmus és toxikus genderizmus volt jelen a közéletben, amit ma is tapasztalhatunk. A hatvanas évek tökéletes tükre a mai társadalmunknak.
Akkor miért nem játszódik a történet a mában?
Mert ha a mában játszódna, akkor az üzenet elnyomná a filmet. Túl szájbarágós volna. A tündérmesék úgy kezdődnek, hogy „Egyszer volt, hol nem volt…” A mi esetünkben 1962-ben. (nevet) A díszletekben törekedtem a korhűségre, de úgy rendeztem meg, mint egy fantasyt. Az egész film esztétikája és szépsége a fantasyket idézi.
A sztoriban fontos szerepet játszik egy szovjet kém is…
Ő is illett a történet szereplői közé, hiszen bizonyos szempontból ugyanolyan senki, mint a többiek. Egy süketnéma takarítónő, a fekete munkatársa, egy bujkáló, meleg művész és egy szovjet kém. Nem használhatja az anyanyelvét, még csak a saját nevét sem mondhatja ki. El kell rejtenie a valós énjét. Ezért van az, hogy a jelenetben, amikor végre bemutatkozik a valódi nevén, érezzük a büszkeségét, és azt, hogy nagy kő esett le a szívéről. Ráadásul a lény mindegyiküknek mást jelent. A művész számára ő egy istenség, a kémet emlékezteti arra, hogy eredetileg miért is lépett a tudományos pályára, Elisa számára a szenvedélyt jelenti, amiről nem is tudta, hogy megvan benne, Michael Shannon karaktere pedig csak egy mocskos lényt lát, amit valahol Dél Amerikában fogtak ki a vízből.
Egyszer azt mondta, hogy nincs politikusabb műfaj a horronál. Mikor szembesült ezzel először?
Amikor csak megnéztem egy George Romero vagy egy David Cronenberg filmet. Aztán ott van A texasi láncfűrészes mészárlás, aminél kevés politikusabb filmet tudok elképzelni.
A mai politikai klímában milyen mexikóiként az Egyesült Államokban dolgozni?
A kilencvenes években a helyzet sokkal rosszabb volt. Ráadásul most már ismernek engem, akkoriban viszont mindenkinek el kellett magyaráznom, hogy ki vagyok. Eleinte csak drogdílerekről és bikaviadalokról szóló forgatókönyveket kaptam. Szerencsére ez a sztereotípia mára megszűnt. Ha ma egy dél-amerikai rendező Hollywoodba megy filmezni, senki nem mondja meg neki, hogy csak ilyen vagy olyan típusú filmet csinálhat.
És mit gondol a Trump által kitalált falról?
Minden, amit erről gondolok, benne van a filmemben. A víz érintése pont erről szól. Ha ezt el kell magyaráznom, akkor nem végeztem jó munkát rendezőként.
Pár hónapja a filmje fődíjat nyert Velencében. Eddig ön mindig kívülállónak számított a szakmában, most pedig egyszer csak keblére ölelte a filmes világ. Ez hogyan hatott önre?
Már A Faun labirintusa kapcsán is ünnepelt a szakma, szóval nem most történik velem először ilyen. Ez viszont nem számít semmit, én a természetemnél fogva kívülálló vagyok. A díjak csapdája az, ha az ember azért kezd filmeket készíteni, hogy díjakat nyerjen. Az én karrierem egyáltalán nem annyira tudatos, mint amilyennek kívülről tűnik: véletlenek egész sora határozta meg, hogy merre haladok. Sosem tudtam előre, melyik filmem lesz sikeres és melyik fog megbukni.
Arról sem volt fogalma, hogy A víz érintése ekkora siker lesz?
A siker és a kudarc egymás szomszédjában élnek. Te a sötétben tapogatózol, és a két ajtó közül benyitsz valamelyiken. Olykor a siker feliratú ajtón lépsz be, máskor meg a kudarcon. Sosem tudhatod. Amikor már majdnem kész voltam A Faun labirintusával, iszonyatosan elbizonytalanodtam magamban. Valamiért a fejembe vettem, hogy borzalmas a filmem. Elhívtam Alfonso Cuarónt a New York-i Soho Hotelbe, hogy megmutassam neki a filmet, és mondtam neki, hogy szerintem még sosem csináltam ennyire rosszat, és azt kívántam, bárcsak el tudnám temetni. Aztán két órával később Alfonso kijött a szobából kisírt szemekkel. „Ennyire szörnyű?” – kérdeztem. Ő pedig csak annyit mondott: „Mestermű”. Az ember sosem tudhatja.
A Bíborhegy bukása nagyon megviselte?
Máig imádom azt a hülye filmet. Tudom, hogy nem volt sikeres a nagyközönségnél, de ha néha odajön hozzám valaki azzal, hogy szerette a filmet, repesik a szívem. Ugyanazzal a hozzáállással álltam neki A víz érintésének, amivel a Bíborhegyet is készítettem. Az ember nem változtathat saját magán, a saját stílusán egy kudarc miatt. Nem szabad rettegni. Tudtam, hogy ugyanaz a hozzáállás és ugyanaz a stílus egyszer majd sikerre fog vinni.
Lát valami közöset A Faun labirintusában és A víz érintésében?
Magamat. (nevet) Vannak filmjeim, amiket egyszerűen ki kell adnom magamból. Akár azon az áron is, hogy nem kapok értük fizetést, mint ahogy most is történt. A munkámért kapott fizetést ugyanis visszaforgattam a filmbe. Éreznem kell, hogy lelkesedésből dolgozom, és ugyanolyan lelkesen tudok nekifogni egy filmnek, mint tizenhat éves koromban. Engem soha nem hajtott más ebben a szakmában, csak az, hogy jó filmeket készítsek. Nem érdekelnek a hollywoodi partik, a medencés bulik. Még most is ugyanaz a fura motherfucker akarok lenni, aki mindig is voltam, és el akarom mesélni a világ többi fura motherfuckerének, hogy nincs baj azzal, hogy fura motherfuckerek vagyunk. Azt akarom átadni, amit én éreztem, amikor megnéztem egy új Romero vagy egy új Cronenberg filmet. Úgy éreztem, ezek a filmek csak nekem készültek, csak hozzám szólnak. Ott ültem a tök üres mozi nézőterén a Brazilt nézve, és amikor kijöttem a parkolóba a film után, elbőgtem magam. Azt éreztem, ez a film csak nekem szólt. Azt szeretném, ha valaki ugyanezt érezné az én filmemet látva.
Önt mindig is a szörnyfilmekkel azonosították. Nem akarta soha megmutatni, hogy jóval több ennél?
Az én stílusom mindig is az volt, hogy a legőrültebb ötletekkel állok elő, amiket megpróbálok a lehető legklasszikusabb eszközökkel, a lehető leggondosabban elmesélni. Meglehetősen akadémikus módon dolgozom. Nem az a rendező vagyok, aki kísérletezik a formával. Ez nem jelenti azt, hogy a moziban ülve ne csodálnám a bravúros formai kísérletezést, de alkotóként ez nem az én világom. Magam tervezem a filmjeim látványvilágát, sokszor még a berendezést is én rakom össze, alaposan átgondolom a kameramozgásokat, de klasszikus módon dolgozom. Viszont a történeteim mindig őrültek. Mindig lesznek emberek, akik lenézik a fantasy- és a horrorfilmeket, de mit kezdjek velük? Ez nálam nem egy betegség, nem fogok belőle kigyógyulni. Ez vagyok én.
Az interjú a VOX mozimagazin 2018. januári számában található.
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!