Interjú: Sofia Boutella
Mint egy kávé az expasiddal – Interjú Sofia Boutellával
Színésznő, modell és táncos: ezt mind ráírhatja a névjegyére az algériai-francia Sofia Boutella, aki idén Cannes-ban két film szereplőjeként is felvonult a vörös szőnyegen. Az egyik a az argentin származású francia rendező, Gaspar Noé rendezte Klimax volt, a másik a Ray Bradbury regényéből készült disztópia, a Fahrenheit 451. Így volt miről beszélgetünk a legendás Carlton Hotel egyik szalonjában…
Csákvári Géza
A Klimaxban végtelen hosszúnak tűnő táncorgiákban veszel részt. Ezt a forgatást hogyan élted túl?
Nehezen, totálisan kimerültem, de érdekes, hogy emocionálisan sokkal jobban, mint fizikailag. Az összes táncjelenetet felvettük két nap alatt, szóval ezt bírtam kondícióval. A nagyobb kihívás az volt, hogy a forgatókönyv tulajdonképpen csak öt oldal volt, és Gaspar menet közben hozott minket az általa megkívánt érzelmi állapotba. Rövid forgatás volt, de olyan intenzitású, amilyet még sosem éltem meg korábban.
Könnyen mondtál igent erre a szerepre? Azért a film eléggé explicit a testiség és a droghasználat terén.
Persze voltak kérdéseim Gasparhoz, hogy mit akar elérni ezzel a filmmel, de nem igazán tudta szavakban kifejezni magát, szóval nem azért mondtam igent, mert elmagyarázta volna… (nevet). Megéreztem benne az ösztönösséget, ami hajtja, ez kíváncsivá tett. Na meg persze az is, hogy óriási rajongója vagyok az Enter the Voidnak. Nem szerettem az összes filmjét, de ekkor éreztem először, hogy tulajdonképpen egy zseniről van szó. Ez biztonságot adott, tudtam, hogy nekem nem azzal kell foglalkoznom, miként néz ki majd a film, hanem hogyan hozzam a karaktert, akit el kell játszanom. Ha ő bízik benne, én miért ne bíznék meg őbenne? Szerencsés vagyok, hogy olyasvalakivel dolgozhatok, aki mást gondol a filmről, mint a nagy átlag.
Nem csak szerencse ez talán, hiszen elég sokszor alakítasz kemény nőket…
Lehet, igen. De pontosan ezért teszem fel én is azt a kérdést: miért baj, ha egy művészfilm explicit, amikor a blockbusterekben gátlástalanul ölünk embereket. Az oké, ha lelövök vagy kettéhasítok valakit egy korhatáros mozifilmben? A szex teljesen természetes dolog, mindannyian műveljük, a megtermékenyítés következtében születünk meg. Mi ezen a nagy titkolni való?
Hadd kérdezzem meg: mi alapján vállasz el egy-egy szerepet?
A karrierem jelen pillanatában nem vagyok túl válogatós. Minden egyes nekem küldött forgatókönyvet elolvasok, és élvezem ezt az élményt, nagyon kíváncsivá tesz, egy-egy történet hová akar elvinni. Bele tudok szeretni egy-egy cselekménybe, érzelembe vagy a pszichológiai szituációba. Szeretek olyan figurákat eljátszani, akik ellentmondásosan viselkednek. Igazából olykor egy pillanat hatása alatt döntök, mindenképpen több tapasztalatra lenne szükségem ahhoz, hogy komolyan, átgondoltan tudjak dönteni.
Az, hogy a táncról váltottál a színészetre, azért átgondolt döntés volt, nem?
Nem, egyszer csak megtörtént. Tizenhét éves voltam, amikor kaptam egy szerepet a Le défi című filmben, már itt megszerettem a kamera előtt tevékenykedni. Ezután elkezdtem tanulni a színjátszást, szerepeltem néhány filmben, majd
csak táncolni szerettem volna. Egy ideig megpróbáltam párhuzamosan táncolni és színészkedni, de öt évvel ezelőtt egyszer csak felhagytam az előbbivel. Amikor felkért Gaspar a Klimaxra, aggódtam, hogyan fogok visszalendülni. Olyan érzés ez, amikor szakítasz a pasiddal, és öt év múlva arra kér, igyál meg vele egy kávét. Nem olyan egyszerű!
Az, hogy táncos voltál, mennyire tudja befolyásolni a színészi játékodat?
Eléggé, mivel a testbeszéd nagyon fontos része egy-egy alakításnak, és a balett pont arra tanított meg, hogy ezt kontrollálni tudjam. Muszáj, mert, ha nem vigyázol, akkor mindent elárulsz magadról egy-egy rossz mozdulattal. A mozdulatokkal kapcsolatos fegyelmezettség talán a legfontosabb tulajdonság, ha enigmatikus akarsz maradni.
Viszonylag későn futottál be, ez nem zavar? Több kortársad ilyen korban kezd el panaszkodni, hogy ritkulnak a szerepek.
Ha megmaradtam volna táncosnak, akkor aggódhatnék emiatt igazán. De hidd el, sosem gondolok arra, hogy mi lesz, ha mondjuk negyvenöt éves leszek. Az is lehet, hogy a jövő héten teljesen másképp fogom érezni magam. Többen mondták, hogy a színészet helyett inkább koreográfusnak kellett volna mennem. De az abszolúte nem izgat. Amúgy meg sosem akartam híres filmsztár lenni. Amíg tart, addig tart.
Hogyhogy ilyen tökéletes az angolod? Már megbocsáss, de a franciák olykor félreismerhetetlenül raccsolnak, de te nem!
Úgy gondolod? Köszi! Nem volt ez mindig így. Amikor Hollywoodba költöztem, alig tudtam angolul. Ez tizenkét éve volt. Amikor Madonnával dolgoztam, eleinte még csak jelbeszéddel tudtam megértetni magam. A szavak nem tűntek elégnek ahhoz, hogy jól ki tudjam fejezni magam. Ma már nem probléma az angol, de ha nagyon kell, tudok rettenetes francia akcentussal is beszélni!
Egyébként dolgoztál Michael Jacksonnal is táncosként. Hogy kerültél vele és Madonnával össze?
Nincs semmi extra sztori, castingon jutottam be.
Igaz, hogy Madonna 
beszélt rá arra, hogy a színészetre váltsál?
Igen. Már hat éve voltam a háttértáncosa, amikor megkérdezte, miért vagyok annyira gondterhelt. Elmondtam neki, mire ő visszakérdezett: mi lesz, ha mondjuk nyolc hónapig nem lesz munkám? Mondtam neki, hogy lesz az két év is, és tényleg: pont két évig kellett színészcastingokra járnom, mire megkaptam a Kingsmanben a szerepet.
Kicsit beszéljünk a Fahrenheit 451-ről is: te melyik könyvet tanulnád meg kívülről?
Valamit Bukowskitól.
Na, ő tényleg nem érezte jól magát ezen a világon.
Azért ez érthető, néha teljesen abszurd, ami körülöttünk történik. Joggal tehetik majd fel a gyerekeink a kérdést nekünk: mi a francot csináltunk, hogyan rontottuk el a jövőjüket? Ami igazán ijesztő, hogy amit Clarisse nevében mondok a filmben, tulajdonképpen igaz: mi magunk teremtettük meg a hazugságokon alapuló világot. Nincsenek bűnösök, a felelősség közös. Több figyelmet kellene fordítanunk a körülöttünk lévő világra. Nem szabad hagyunk, hogy kimossák az agyunkat.
Michael Shannon szerint a social media a legnagyobb ellenség.
Nézd, nekem is itt van a telefonom és a tabletem, de ezek azok az eszközök, amelyekkel kapcsolatot tudok fenntartani a szeretteimmel. Miközben tényleg rengeteg dolog történik a neten. Sokan azért nem olvasnak már könyveket, mert tíz oldal után úgy érzik, elhúzott mellettük a világ. Elvesztettük a jelen megélésének szépségét. Vannak, akik szerint ez a hibás fejlődés már a telefon megjelenésével elindult. Szerintem meg kell tanulni kontrollálni a kommunikációt, és eligazodni a túl sok információ között.
Francia színésznőként, gondolom politikusabb alkat vagy több kollégádnál.
Ha csak a francia vér számítana… Algériában nőttem fel, polgárháborúban, este hét után kijárási tilalom volt, hetente egyszer lehetett friss ivóvízhez jutni – nekem ezek a gyerekkori emlékeim. He ezekkel szembesül az ember, akkor hamarabb teszi fel a kötelező és a triviális kérdéseket a világról. Aztán minden megváltozott, amikor Franciaországba költöztem, majd ismét, amikor Amerikába tettem át a székhelyem. Olyan embernek tartom magam, akinek megvan a világról a markáns véleménye, ugyanakkor azt is hiszem, hogy művész vagyok, és nekem a színészi játékommal kell elmondanom, amit mások szavakkal. Tudom, most van sok női kolléga, aki kiáll és beszél, ezt nagyon is jól teszik, felnézek rájuk, de én nem érzem magam késznek ahhoz, hogy a szó klasszikus értelmében politikusabb legyek.
Akkor te nem leszel a #MeToo kampány harcosa…
Nem, pedig fontos dolog az egyenlőség. De szerintem én már nem fogom megélni azt, amikor eljön ennek az ideje.
De voltak kellemetlen tapasztalataid?
Voltak, ezeket nem lehet elkerülni. Viszont sosem hagytam elfajulni a helyzeteket. Sok időnek kell eltelnie, hogy a férfiak másképp gondolkodjanak arról, mit lehet, és mit nem érdemes megtennie egy nővel. A probléma az, hogy mi, nők, amikor fiatalok vagyunk, nem tudjuk felmérni sokszor a helyzetet, és hagyjuk, hogy kihasználjanak. Ezen kéne igazából változtatni.
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!