Interjú: Spike Lee
A rendező, aki nem hajlandó kimondani Trump nevét
Spike Lee sosem tűnt el, de mintha az utóbbi években kevésbé találta volna a helyét filmesként. A Csuklyások – BlacKkKlansman azonban ismét egy csúcsformában lévő rendezőt mutat, aki ügyesen űz gúnyt az újfent egyre népszerűbb KKK-ból, és az alt-right mozgalmakból. A rendezővel Londonban beszélgettem.
Tóth Csaba
Mit szól Boots Riley vádjaihoz? (a rendező Twitteren támadta be Spike Lee-t, miszerint a filmje az amúgy mélyen rasszista amerikai rendőrséget dicsőíti – a szerző)
Nem fogok belesétálni abba a csapdába, hogy erre most reagáljak.
Nemrég újranéztem a Szemet szemért című 1989-es munkáját, és már abban a filmjében is szó esik Trumpról az egyik dialógus során. Miért érezte úgy már akkoriban, hogy bele kellett írnia őt a forgatókönyvbe?
Már az elejétől fogva nem bírtam a fickót. New York városában számos per folyt ellene akkoriban a diszkriminatív ingatlanos ügyletei miatt. Soha nem bírtam őt.
Amikor megkapta Jordan Peele-től a Csuklyások – BlacKkKlansman forgatókönyvét, azonnal látta benne, hogy a sztorija ilyen mértékben párhuzamba állítható azzal, ami most folyik körülöttünk?
Az első gondolatom nem Narancs ügynök volt. Nekem ez a történet elsőre a hősről, Ron Stallworth-ről szólt. Miatta akartam elkészíteni ezt a mozit. Az összes többi réteg csak később jött.
Van valamilyen üzenet, amit szeretne, hogy a nézők magukkal vigyenek a moziból?
Ezt még a magam számára sem fogalmaztam meg.
Nem szokott a filmjei üzeneteiről gondolkodni?
1990 óta nem. Nem akarom, hogy azt mondják: Spike Lee majd megmondja nekünk, mit gondoljunk a világról. Ez egy Spike Lee joint. Ennyit elég tudniuk.
Ez csak három szó…
Az „I Love You” is három szó, és mégis mennyire erős mondanivalója van, nem? (nevet)
Miért pont egy Elfújta a szélből kivágott jelenettel kezdte a filmjét, és miért adott ilyen fontos szerepet az Egy nemzet születésének?
Mindkét mozit nagy amerikai filmklasszikusként tartják számon. Az Elfújta a szél romanticizálta az amerikai polgárháborút, viszont a jelenet, amit bevágtam a filmbe, minden idők egyik legkirályabb beállítása. Az Egy nemzet születése kapcsán mindenki arról szokott beszélni, hogy David W. Griffith az amerikai mozi atyja, és ez kétségtelenül így van, ugyanakkor azt sem tagadhatjuk, hogy velejéig rasszista volt. Mostanság egyre gyakrabban jön elő a kérdés, hogy elválasztható-e a műtől a művész. Emlékszem, az Elfújta a szelet egy osztálykirándulás során láttam először, de azt a tanárunk elfelejtette, hogy a fekete diákokra milyen negatív hatással lehet a film. Ezért a filmért kapott először fekete színész Oscar-díjat, ugyanakkor Hattie McDanielt még csak meg sem hívták a gála utáni partira. Az Egy nemzet születése volt az egyik első film, amit megmutattak nekem a filmes iskolában. Kaptam egy nagymonológot arról, hogy milyen csodás filmalkotást láthattam, de azt már nem említették meg, hogy a filmet arra használták, hogy a hamvaiból élesszék fel a Ku Klux Klánt, és ezzel megkeserítsék rengeteg fekete életét. Márpedig a teljes képhez ez is hozzátartozik.
Nemcsak az Elfújta a szél és az Egy nemzet születése, hanem sok blaxploitation film is szerepet kapott a Csuklyásokban, a szereplői beszélgetnek róluk…
A hetvenes években nőttem fel, ezek voltak azok a filmek, amiket a moziban néztem, és ezekről dumáltam a barátaimmal is. A Ron és Patrice közti diskurzus ezekről a filmekről nagyon személyes, mivel akkoriban én is így beszélgettem egy randin egy lánnyal. Persze ezekben a filmekben a fekete karakterek sokszor sztereotípiák mentén épültek fel, de én úgy tartottam, hogy ennél fontosabb végre fekete színészeket főszereplőkként látni a nagyvásznon. Patrice azt mondja, hogy ezek a filmek drogdílerekből csinálnak hősöket, Ron álláspontja pedig az, hogy „De ezek csak filmek”. Ezeket a vitákat rengetegszer hallottam Brooklynban akkortájt.
Ron és Patrice esetében nemcsak a filmes ízlésük különbözik, hanem az is, ahogy a politikáról gondolkodnak. Gondolom, ez sokat segített abban, hogy a filmben megmutathassa a korszak különböző politikai vitáit.
Azt szoktam mondani a diákjaimnak – szeptembertől ugyanis újra tanítok -, hogy minden célhoz több út vezet. Aki azt mondja, hogy csak egyetlen út járható, az hazudik. Létezik egy olyan közismert téveszme, hogy a feketék egyetlen, homogén csoportot alkotnak, akik a politikáról mind ugyanúgy gondolkodnak, de ez óriási tévedés. Nem nézünk ki mind ugyanúgy, nem beszélünk és nem is gondolkodunk mind ugyanúgy. Azzal, hogy Ron és Patrice különböző filozófiákról és politikai nézetekről vitáznak, csak ezt akartam megmutatni. A céljuk talán ugyanaz, de a módszereik különbözőek. Ez a belső vita mindig is jelen volt a feketék társadalmában. Meg lehet-e változtatni a rendszert belülről, vagy kívülről kell nyomást gyakorolni rá, hogy megváltoztassuk? Ott van Martin Luther King és Malcolm X vitája… Ron úgy gondolja, hogy azzal tehet a legtöbbet az ügyükért, ha a rendszeren belül dolgozik, míg Patrice szerint a zsaruk mind disznók, ezért nem lehet beállni közéjük, kívülről kell legyőzni őket. Amikor Ronról kiderül, hogy egy beépített zsaru, Patrice kiakad. „Nem feküdhetek le az ellenséggel” – mondja. Ez a mondat nagyon fontos volt nekem, ezt én írtam bele a forgatókönyvbe.
Mikor döntötte el, hogy a filmet a charlottesville-i események híradós képeivel fejezi be? Jól tudom, hogy személyesen beszélt az ott elhunyt lány édesanyjával?
Otthon voltam, a tévét néztem, és egyszer csak minden erről a szörnyű terrorcselekményről szólt, amit amerikaiak követtek el amerikaiak ellen. Alig több mint egy éve történt, augusztus 12-én, a Csuklyások forgatásának kezdete pedig szeptemberre volt időzítve. Még volt időm, hogy egy kicsit belenyúlhassak a filmbe. Megkaptam Susan Bro, az elhunyt lány édesanyjának számát, és úgy döntöttem, felhívom. De mit is mondhatnék egy anyának, aki most veszítette el a gyermekét, ráadásul ilyen szörnyű körülmények között? Részvétet nyilvánítottam, elmondtam neki, hogy szeretném a charlottesville-i felvételeket beépíteni a filmembe, és azt is elmagyaráztam neki, hogy mi célból szeretném használni ezeket a képeket. Megértette, mit akarok, ezért megadta az engedélyt.
Korábban azt nyilatkozta, hogy Trump a nyilatkozataival legitimizálja és bátorítja a KKK-t.
Kezdem azzal, hogy nem fogom kimondani a nevét, csak Narancs ügynökként beszélek róla. A kifejezést Busta Rhymes testvéremtől nyúltam. Ha valaki Amerikában egy gyűlöletcsoport – legyen ez a KKK vagy bármelyik neonáci csoportosulás – tagjaként meghallgatta az elnök beszédét az augusztus 12-i események után, azonnal láthatta, hogy az elnökünk nem ítélte el a szélsőségeseket, ezért most bátran gondolhatja azt, hogy van egy jó barátja a Fehér Házban. Az Egyesült Államok elnökeként megvolt az esélye arra, hogy azt mondja: Amerika elnökeként úgy gondolja, ez nem a gyűlölet országa. De ő nem mondott ilyet. Ha most valamelyik gyűlöletcsoport tagja lennék, biztosan nagyon örülnék.
Ezt a bűnét még jóváteheti valaha?
Jóvátétel? Hallottál már Robert Muellerről? Ez most egy élet-halál küzdelem közte és az elnök között. Hallottál arról, hogy nemrég tucatnyi tábornok és volt hírszerzési vezető írt alá egy nyílt levelet, amiben arról vallanak, hogy Narancs ügynök veszélyt jelent a nemzetbiztonságra nézve? Ezek nem radikális hippik, hanem a hadsereg, a tengerészet, a CIA és az FBI parancsnokai. A legtöbbjük masszívan jobboldali, és még ők is azt mondják, hogy ez az ember fenyegetést jelent az országra. Ezt nem én vagy Jesse Jackson mondom, hanem ezek a fickók. Olyanok, akik közül sokan már JFK óta szolgálják Amerikát. Láttad A mandzsúriai jelöltet? Nem a remake-et, hanem az eredetit John Frankenheimertől.
Igen, láttam.
Még 1962-ben készült Frank Sinatra főszereplésével. Aztán ott van még egy film – bocsánat, előjött belőlem a filmprofesszor – , amit látni kell, az Egy arc a tömegben. Elia Kazan csinálta nem sokkal A rakparton után. Meg kell nézni őket, hogy az ember pontosan értse, mi folyik most körülötte a világban. Az a film 1957-ben készült, és most megnézni olyan, mintha Kazannak lett volna egy kristálygömbje, aminek segítségével pontosan látta a jövőt. Mindaz, amit most láthatunk, tehát nem újdonság, de ennek ellenére sem gondoltuk volna, hogy egy idegen ország – különösen Oroszország – képes lehet befolyásolni az amerikai elnökválasztás eredményét. Most már eljutottunk odáig, hogy azt mondhassuk: megtörtént. Ez tény. Ráadásul most itt ülünk Londonban, ahol embereket nyírnak ki egy padon valami spéci méreggel. Mindenütt ott vannak.
Nemrég a CNN műsorában mondott egy elég érdekeset erről…
Anderson Coopernél voltam vendég, aki megkérdezte, hogy „Spike, mit gondolsz az elnökünkről?” Én meg visszakérdeztem, hogy „Putyinról?” Anderson annyira röhögött, hogy fél percig alig kapott levegőt. (nevet) Élő adásban voltunk.
A Csuklyások – BlacKkKlansman volt a nagy visszatérése Cannes-ban. Hogy érezte magát a fesztiválon?
Cannes-ban az amerikai filmesektől azt várják, hogy egész Amerikát képviseljék, vagy az én esetemben a fekete Amerikát, de még az is 45 millió ember. Én nem tudok ennyi mindenki nevében beszélni, csakis a magam nevében. Folyton azt kérdezték tőlem, mi történik az országomban, hogyan fordulhat elő, hogy egy ilyen elnökünk van. Kitaláltam egy új megoldást. Mivel a világ legnagyobb filmfesztiválján vagyunk, legyen a válaszom egy film címe: A veszélyes élet éve. Peter Weir, 1982. Szar ügy.
Még egy dolog. Ennél a fickónál ott vannak a nukleáris indítókódok. Bárhová megy az elnök, az aktatáska biztosan ott van a közelében. Sokáig azt hittem, hogy ez csak legenda, de aztán Obama elnök második megválasztásához a házunkban szerveztünk a feleségemmel egy adománygyűjtő vacsorát, ahol maga az elnök is megjelent. Totális teltház volt, az egész blokkot lezárták emiatt. Még a csilláron is emberek lógtak. Kimentem egy kicsit levegőzni, amikor meglátom Obama kocsiját, a hátsó ajtó nyitva, benne egy nagydarab fickó egy kezéhez bilincselt aktatáskával. A fickó láthatóan felismer, én nézegetem a táskát, és csak annyit kérdezek, hogy „Ez az, amire gondolok?” A fickó szigorú tekintettel biccent. Akkor jöttem rá, hogy a legenda igaz. A táskának mindig száz méteren belül kell lennie az elnökhöz képest, ha az elnök elhagyja a Fehér Házat. Még úgy is rémálmaim voltak aznap éjszaka, hogy akkor még az elnököt Barack Obamának hívták. Szóval képzelheted, hogyan alszom mostanában. (nagyon röhög) Mondjuk van egy olyan pletyka, hogy a parancsnokok a biztonság kedvéért rossz kódot adtak meg neki… Nulla, nulla, nulla, nulla… (nevet) Oké, most te és én is nevetünk, de kicsit gondoljunk bele: ez a fickó egy perc alatt kicsinálhatná az egész világot. Ott vannak nála a nukleáris kódok.
Azért jó érzés volt, hogy Cannes-ból a Nagydíjjal távozhatott?
Nem tagadom, jól esett. Boldog voltam, de a karrierem mostani fázisában már nem az a fő motivációm, hogy díjakat nyerjek. Nem hiszem, hogy a díjak tennék értékesebbé a munkáimat, de ha kapok egyet, azért tudok örülni neki.
Mit gondol, a filmek tudnak változtatni egy társadalmon? Segítenek abban, hogy a jó irányba tartsanak az emberek?
Igen, és ez minden művészeti ágra igaz, nemcsak a filmekre. Persze ez nem feladata a művésznek és a művészetnek, csak egy lehetősége, amivel élni lehet. Viszont azt gondolom, ha egy művész eldönti, hogy a művészetével nem politizál, az is egy politikai döntés.
A problémák, amikre rávilágít a Csuklyásokban, nem csak amerikaiak. Találkozhatunk velük itt Angliában, Olaszországban, a franciáknál…
Ezt mindig el szoktam mondani: nehogy azt higgyék az emberek, hogy amit bemutatok, az csak az Egyesült Államokra igaz. Ez egy globális ügy. Brexit, olasz szélsőségesek, Franciaországban Le Pen… A szélsőjobb egyre nagyobb teret nyer világszerte.
Néhány éve – még Obama elnöki idején – azt nyilatkozta, hogy már azért nem olyan mérgesek a filmjei, mert ön sem annyira mérges, és nem lehet egy életen át mérgesnek lenni, mert az árt az egészségnek. Jól érzem, hogy most újra mérges?
Spike Lee-ről, a filmkészítőről már réges-rég kialakult egy narratíva, miszerint ő egy mérges, fekete ember, akinek az a konstans állapota, hogy dühös. Ez egyszerűen nem igaz, soha nem is volt az. Vannak filmjeim, amik valóban mérgesek, de szerintem több mint harmincévnyi karrierrel a hátam mögött elmondhatom, hogy messze nem minden munkám ilyen. Ugyanakkor úgy hiszem, hogy a méreg nem feltétlenül rossz dolog, időnként segítheti az embert, ha átgondoltan, a megfelelő irányba tudja csatornázni. Néha a düh hirtelen jön, megtörténik az emberrel, és rábírja őt bizonyos cselekedetekre. Sokan mondták már nekem, hogy a Szemet szemért végén Mookie azért töri be a pizzéria kirakatüvegét, hogy ezzel a figyelemeltereléssel megvédje Salt a lincseléstől, de ez nem így van. Mookie dühből töri szét azt a kirakatot, mert szétveti a méreg Radio Raheem meggyilkolása miatt. Én már csak tudom: én rendeztem és írtam a filmet, illetve én játszottam Mookie-t. Ez a jelenet Eric Garner 2014-es meggyilkolása után lett számomra újra nagyon fontos. Amikor láttam erről a felvételeket, felhívtam a vágómat, Barry Brownt, akivel a Szemet szemértet csináltuk, hogy vágjunk össze egy videót Radio Raheem fikcionális és Eric Garner valódi meggyilkolásáról, hogy egymás mellé téve láthassuk, mennyire hasonlít egymáshoz a kettő. Kísérteties volt a hasonlóság. Olyan, mintha a Szemet szemértben megjósoltuk volna Eric Garner halálát, pedig Radio Raheem kivégzését eleve egy valódi történés, egy graffiti-művész, Michael Stewart meggyilkolása inspirálta. Egy körforgásban vagyunk, és olyan, mintha semmi sem változna.
Hisz abban, hogy Robert Mueller vizsgálata sikerrel járhat?
Van is otthon egy „Isten áldja Robert Muellert!” pólóm. Ez a harc csúnya lesz. Valaminek azonban történnie kell. Ezért emberek fognak börtönbe kerülni.
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!