Interjú: Terry Gilliam
Terry Gilliam: „Mi a baj a normális emberekkel?”
„Üdvözlöm, Bob vagyok” – lépett be mosolyogva a Grandhotel Pupp szalonjába Terry Gilliam. Az értetlenség nyilván kiült az arcomra, mert gyorsan hozzátette: „Tudja, folyamatosan változom itt belül. Most Bob vagyok. A feleségem nagyon le fog szidni, hogy elárultam.” Szerencsére nekem is leesett végre a poén, és elmosolyodtam. Különösen, hogy Gilliam a sajtótájékoztatón nemrég még azt mondta, hogy fekete leszbikus, a neve pedig Loretta. Nem mellékesen: legújabb filmjét, a The Man Who Killed Don Quixotét kísérte el Közép-Európa vezető fesztiváljára, Karlovy Varyba, itt beszélgettünk vele.
Csákvári Géza
Bob, feltehetek egy lökött kérdést?
Csak, ha lökött választ adhatok rá.
A filmjei kicsit furák. Sokszor olyanok, mint egy álom. Szóval megálmodja az ötleteit?
Dehogy! Akkor lennék bajban, ha csak az álmaimra támaszkodhatnék. Tudja, elképesztően sokat olvasok. Ha épp nem forgatok – ami azért nem olyan sűrű – akkor mindig egy-egy könyvet végzek ki, szellemileg, nem fizikálisan. Miközben falom az oldalakat, belül epekedem azért, hogy végre támadjon már meg egy-két ötlet. Borzasztó! Nincs benne semmilyen rendszer, mikor tör rám az ihlet. Vannak olykor szerencsésebb helyzetek is, amikor nem nekem kell eszembe jutnia a nagy ideának. A halászkirály legendája például kész forgatókönyv formában került a kezembe. Nincsenek nagy belső vízióim, nincsnek rutinjaim. Sokszor magam is meglepődőm azon, amikor elkészülök egy-egy filmmel.
Pedig nekem egész kis kompakt életműnek tűnik, amit eddig leforgatott.
Persze, mert minden egyes filmemmel önmagam elől menekülök. Amikor intenzíven dolgozom, totálisan átszellemülök, és nem zavarnak a mindennapos hülyeségeim. Az „unalmas” mindennapok során mindig belebonyolódom abba gondolatmenetbe, hogy elkezdek önmagamon gondolkozni. Ez pedig igen frusztráló tud lenni. Így azt kell, hogy mondjam: dolgozni jó!
Mi jár most a fejében?
Óvatosan, ki ne nyissa Pandora szelencéjét, mert az őrület eluralkodik.
Akkor másképp fogalmazok. A The Man Who Killed Don Quixotét több mint húsz évig készítette. Ez már megszállottság, nem?
Nem, nem megszállottság. Nem vagyok rögeszmés, csupán egy kicsit keményfejű. Ha már elkezdtem, mindenképpen be akartam fejezni. Sokszor nehéz volt. Meg sem tudom ma már számolni, hányan mondták azt nekem: „Legyél logikus, mondj le róla!” De én sosem akartam logikus lenni. Pláne azért sem, mert majdnem beleőrültem ebbe az egész végtelen történetbe. Bele akartam őrülni.
Elhiszem. Önnek mi jelképezi a szélmalomharcot?
Baromi sok minden. De legfőképpen a filmmel kapcsolatos jelenségek. Olyan voltam az elmúlt húsz évben, mint az elkényeztetett kisgyerek. Mindenféle emberek jöttek a hülyeséggel: most nincs pénz, nincs idő, nincs szereplő, itt az árvíz…, ezek mind-mind szélmalomharcok voltak. Megküzdöttem mindegyiket. Lehet, hogy sosem sikerült teljesen felnőni. Na látja, megint magamon gondolkodom.
Nem gondolta soha, hogy a „filmisten” nem akarta, hogy ez a mű megszülessen?
Olyan nincs, hogy „filmisten”. Az igazi Isten viszont néha létezik. Olykor kedvel, máskor meg nem. Tudom, a sajtó imádta azt hangoztatni, hogy a projekt meg van átkozva. Szerintem ön is leírta ezt már párszor, ugye? Nyilván könnyebben el lehet adni ezzel egy cikket, mint az unalmas tényekkel. Én már azt sem hittem el, hogy a Poltergeist – Kopogó szellem meg volt átkozva – erről a filmről is ezt írták. Vagy, hogy gonosz szellemek voltak Az ördögűző egyik kópiájában.
Amikor Cannes-ban bemutatták a filmet, Paulo Branco producer megpróbálta bírósági úton letiltani a vetítést.
Az semmi, azt mondta, hogy minden egyes vetítést letilt majd, hogy ezzel akadályozza meg, hogy eladhassuk a filmet. Egészen sokáig úgy tűnt, hogy eléri a célját – például az Amazon is kihátrált az amerikai forgalmazásból. Pont a cannes-i filmfesztivál volt, ami megmentette az egészet. Thierry Frémaux kiállt mellettünk. Paulo túlzásba vitt mindent, sok kárt okozott. De most már mindegy, mondhat, amit akar.
De mi az igazság?
Azt senki sem tudja. Azaz én, meg pár ember igen, de nem árulhatom el. Egyébként nem vagyok benne biztos, hogy ez bárkit érdekel-e. Sokszor hallattam: elvesztettem a filmjogokat. Ekkor baromságot honnan vettek? Én a The Man Who Killed Don Quixote rendezője vagyok, nem a producere. Sosem voltak semmilyen jogaim. Azt is olvastam, hogy Paulo Branco visszaszerezte tőlem a jogokat a bíróságon. Ez is egy nonszensz. „Hahó, fiúk, erről szó sem volt!”
Na jó, akkor egy elméleti kérdés. Ha valamiért húsz évig küzd, nem frusztrálja, hogy végül is másoké az alkotása?
Látja, ez tipikus szélmalomharc eset. Ezt úgy lehet túlélni, hogy mindig a lehető legrosszabbra számítok az életben. A feleségem szokott a pozitív oldal lenni a kapcsoltunkban. Azt mondja, örüljek annak, hogy elkészült a film, és ha tetszik az embereknek, akkor majd emlékeznek rám akkor is, amikor már rég halott leszek… Tudom, mint gondol, hogy nem tetszik senkinek. Annak idején, amikor kijött a Brian élete, azt mondták, hogy Terry Jonesszal mi blaszfémiát követtünk el. Pedig csak annyi történt, hogy az a film jócskán megelőzte a korát. Egyet nem lehet elvitatni: a színészek csodálatosak. Engem minden nap meg tudtak lepni. Amúgy meg fenntartom a jogot: húsz év múlva lehet, hogy kultfilm lesz a Don Quixote.
Látnoknak tartja magát?
Ha-ha! Ez jó! Egyszer talán az voltam, még a Tideland egyik díszvetítésén szóltam el magam. Kvázi lopással vádoltam meg George Bush-t.
Lopással?
Igen, hogy ő meg Dick Cheney az engedélyem nélkül remake-elték a Brazilt. De akkor még nem is sejtettem, hogy lesz egy Donald Trump is. Mindegy, szóval, megszabadultam az amerikai állampolgárságomtól. Tudja mennyit kellett tennem azért, hogy 2016-ban végre európai legyek? Megkaptam a brit állampolgárságot, erre ezek a nacionalista hülyék megszavazzák a Brexitet? A jobboldali káosz kezdi eluralni a világot, és nem tudom még elképzelni sem, hogy mikor fog a világ visszatérni a normális üzemmódba?
Sokan már véleményt sem mernek ilyen nyíltan mondani, mint ön.
Mert a kimondott szó lett a legnagyobb bűn. Mindenki azt elemzi, hogy vajon mit akartak most neki mondani. Mindemellett igencsak túlzásba vitte a világ a politikai korrektséget. Én mondom, amit mondok, és azon csodálkozom, ha a gyerekeim rám szólnak, hogy udvariatlan vagyok. Felnőtt egy generáció, amely a nap huszonnégy órájában folyamatosan meg van sértve. Mintha George Orwell lenne a mindennapjaink szappanoperájának showrunnere. A fekete a fehér, a fehér a fekete, a föl a le, a le pedig a föl. Abszurd.
A The Man Who Killed Don Quixote kapcsán az évek során elég sok színész neve elhangzott az évek során…
Nem is akarok ezzel foglalkozni. A múlt maradjon csak a helyén. Nem nyomasztom magam azzal, milyen lett volna, ha Robert Duvall vagy Michael Palin szerepeltek volna benne. Nincs értelme, mert a The Man Who Killed Don Quixoténak egyetlen hivatalos és létező verziója van. Abban pedig szerepel Jonathan Pryce, Adam Driver, Stellan Skarsgård, Joanna Riberio…, nem lehetnék boldogabb per pillanat. A színészek mentették meg a filmet.
Hogyhogy?
Mert sok mindent elbaltáztam, és ezeket a vágás során csak úgy tudtam megoldani, hogy az alakításokra támaszkodtam. Például van az a rész, nem spoilerezem el melyik, de egy nagy tüzet raktunk. Szépen felvettem, és amikor befejeztük, rájöttem, hogy rossz helyre tettem a kamerát. Hogy lehettem ilyen szórakozott? Mert persze azt hittem, hogy tudom fejből a forgatókönyv minden technikai megjegyzését. A filmművészet legszebb pillanatai: amikor a hibáid miatt alkotsz olyan jeleneteket, amelyek sokkal jobbak, mint az eredetileg tervezettek. Szóval néha érdemes elszarni a dolgokat.
Adam Driverre hogyan esett a választása?
Elég jó pasi! … Nem láttam túl sok filmben, csak az egyik Kylo Ren-es mesében. De pont ezért volt világos, hogy miatta kapok majd pénzt a filmre. A producer lányom, Amy mutatott be neki, megbeszélt vele egy londoni ebédet. Szóval arra számítottam, hogy egy sztár fog velem szemben ülni, ehhez képes Adam minden volt, amire nem számítottam: intelligens és olyan kiállású, mintha nem is színész lenne. Ez fogott meg, azonnal elfogadtam, hogy ő lesz a főszereplő. Amikor dolgoztunk, rá kellett jönnöm, hogy minden elképzelésemet felülmúlta. Képes néhány másodperces váltással elérni, hogy tíz évet fiatalodjon, vagy öregedjen. Kicsit olyan, mint Stellan. Tulajdonképpen azok a legjobb színészek, akiken nem azt érzi az ember, hogy „játszik”. Persze a kivétel Jonathan Pryce, aki egyszerre hozza az összes Shakespeare karaktert. Emlékszem, amikor az első közös jelenetet forgatta Adammel, láttam az arcán átvillanni, a „mi a fasz” döbbenetet. Aztán közös nevezőre hozták egymás temperamentumát.
Említette, hogy Adamet a Star Warsban látta. Mit gondolt róla?
Azt, hogy egy ilyen filmet, mint Az ébredő Erő, a rajongóknak készítenek. Aztán amikor elvittem rá a fiamat, és nem tetszett neki, akkor feltettem a kérdést: na de ki itt a célközönség?
Sosem akart efféle blockbustert rendezni?
A sors fintora: amikor fiatal voltam, nem érdekelt, most, hogy meg lenne kedvem hozzá, már nincs szükség rendezőkre Hollywoodban. Lebonyolító szakmunkásokra van szükség. Amúgy meg szuperhősfilmeken kívül szinte már nincs is igazi blockbuster. Nem értem, mi a baj a normális emberekkel? Technikai szinten olykor még le is nyűgöznek ezek a filmek, a látvány pazar, csak éppenséggel a karakterek laposak, és a cselekmény meg semmilyen.
Azért elég kritikus Hollywooddal szemben.
Nem csak Hollywooddal, mindennel szemben. Három nagy sikerfilmet rendeztem ott, de akkoriban még voltak olyan forgatókönyvek, amelyeket senki sem akart megrendezni. A 12 majom szkriptjére már elkötöttek több mint egymillió dollárt, amikor úgy kaptam meg, hogy mentsem meg a helyzetet. Ugyanez volt a helyzet A halászkirály legendájával. Érdekes könyvek, az ízlésemnek megfelelően bizarr történetek voltak. Igaz, nem is azt forgattuk le, amivel megkerestek. Egyik este felmentem Richard LaGravenese forgatókönyvíróhoz, és elkértem tőle az első draftot. Na, az baromi jó volt, és végül azt forgattuk le. Azért volt jó, mert nem barmolta még szét a rendszer, nem volt belőle minden eredeti kihúzva a kompromisszumokra hivatkozva. Tudja, mi volt a végső változatban? Egy görkorcsolyás rablás. Helyzetkomikum. Engem a karakterek izgattak. Magam mellé állítottam Jeff Bridgest és Robin Williamst, ők tudták elintézni, hogy kicseréljük a könyvet. Nekik volt hatalmuk, nekem nem. Hollywoodban a rendezők mindig akkor tudtak sikeresek lenni, ha jóban voltak a sztárokkal.
Világos. De miért nincs már szükségünk emberi történetekre?
Abban az információs rengetegben, amely ma minket körülvesz, nem csoda, hogy az emberek lassan elvesztik a személyiségüket, pláne a fantáziájukat. Én szerencsés voltam, vidéken nőttem fel, ott az egyetlen technikai kütyü a rádió volt. A fiamat is rendszeresen elvittem magammal az olaszországi házunkba, ahol nincs tévé, net vagy Playstation. Két nap kellett ahhoz, hogy elkezdjen a fantáziáját használva játszani. Ezt tanácsolom mindenkinek: olykor kapcsoljanak ki mindent.
Monty Pythonként, amikor szerepelt, elképesztő jó volt. Sosem akart többet színészkedni?
Nem, mert nem vagyok jó színész. Vagy mégis? Most is szerepet játszom. Itt poénkodom, miközben egy szerencsétlen depressziós flótás vagyok. A folyamatos maszk mögé bújás megtanította, hogyan kell bánnom az igazi aktorokkal: hagyj nekik teret játszani. és folyamatosan viccelődj! Hiszen ők felnőtt testben lévő gyerekek.
Tartja a kapcsolatot a Monty Python csoport többi tagjával?
Hogyne! Mi vagyunk a tulajdonosai a show-ink jogainak, és erre egy céget is alapítottunk. Legalább a fűtésszámla, meg majd a nyugdíj garantált. Tudja, nagyon szerencsések voltunk, mert összejött hat olyan intellektuális fazon, akik totális szabadságot adtak egymásnak. Nem törődtünk a közönséggel, az elvárásokkal, és éppen ez volt a siker kulcsa. Mindenkit sikerült meghökkentenünk.
A Python a humor Beatlese. Nem bosszantja, hogy sokan ma is az önök poénjaiból élnek?
Nem, hiszen én is sokat lopok másoktól. A kreativitást tulajdonképpen mesteri lopásként tudnám definiálni. Persze akkor vagy a legjobb, ha ezt nem veszi észre senki.
Az interjú a VOX mozimagazin 2019. februári számában található.
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!