Út a királyi operába

2019.08.22. (Yuli)Az életrajzi filmből a kubai táncos, Carlos Acosta életét ismerhetjük meg: ő az első afroamerikai balett-táncos, aki a leghíresebb balettelőadások főszerepeit táncolhatta. Carlos Acosta – aki önmagát alakítja – úgy lett a táncművészet legendás alakja, hogy soha nem akart táncolni. A megható és lélekemelő film végigjárja az utat, amely egy csillag születéséhez vezetett.

KRITIKA

A spanyol Icíar Bollaín rendkívül érdekes szerkezetű portét rendezett a kubai származású táncos-világsztár, Carlos Acostáról – sőt, ez emeli ki kissé a filmet az áltagosan korrekt biopicek végeláthatatlan sorából.

Kovács Gellért

A szomorúan semmilyen magyar cím (az eredeti Yuli a művész gyermekkori beceneve, amelyet apjától kapott) kicsit sem készíti fel a nézőt arra az elegánsan, de határozottan kísérletező formanyelvre, amellyel Bollaín tulajdonképpen sikerrel próbálkozik. Mintha a direktor megérezte volna (alighanem meg is érezte), hogy a szegénysorból a legnevesebb színpadokig (például Londonig, ahol ő volt az első fekete bőrű magántáncos) jutott Acosta önéletrajzi könyve, a Nincs út hazafelé önmagában kevés ahhoz, hogy a kétségtelenül inspiráló történet filmként valami pluszt is tudjon adni nézőjének – amellett, hogy tisztességes életrajzi produkciót gond nélkül lehetett írni belőle.
Az Út a királyi operába merészeli szerepeltetni az igazi Carlos Acostát is. Amellett, hogy kölyökkori és fiatalabbik énjét, ahogy azt kell, színészek formázzák (Edlison Manuel Olbera Núñez és Keyvin Martínez), a 46 esztendős Acosta a mai formájában is jelen van, mégsem lesz a dolog védhetetlenül mesterkélt. Inkább egyfajta hitelesítést ad a látottaknak, még úgy is, hogy közben a néző sokszor kidöccenhet onnan, ahol biztonságban érzi magát. De mintha ez is lenne a célja a filmnek: hogy erőszakosság nélkül kidöccentsen minket onnan, ahol az életben nem, de az ilyesfajta megfilmesített karriertörténetekben már sokszor jártunk. S nem egyszer bizony a tánc nyelvén, olykor lázálmosan, táncfilmesen, máskor dokumentarista stílusban mondja el azt, amit egy hagyományos vonalvezetésű moziban ennél jóval sematikusabbnak éreznénk – és így valóban segít kicsit közelebb kerülni Carlos Acostához.

115 perc, spanyol-kubai-brit-német

Kapcsolódó cikkek:

No related posts.