Ad Astra: Út a csillagokba

By Echte on 17 September 2019 in Aktuális, Filmkritikák0 Comments

2019.09.19. (Ad Astra) Roy McBride műszaki tiszt elindul, hogy átszelje a galaxist, és kiderítse az igazságot apjáról, aki húsz éve tűnt el, miközben idegen életformák után kutatott az űrben. Ugyan sokáig halottnak hitték, egy új bizonyíték arra utalhat, hogy Clifford McBride még mindig él, és egy elhagyott erőműben bujkál egy távoli bolygón – és hogy potenciális veszélyt jelent az egész univerzumra…

KRITIKA

James Gray érdekes figura. Hosszú éveken keresztül értetlenül álltam azelőtt, hogy miért kerül be automatikusan Cannes-ba, miképpen tekinthet rá Thierry Frémaux egyfajta házirendezőként.

Csákvári Géza

Miközben persze értettem én, hogy az 1994-ben Velencét megynerő Kis Odessza remekmű volt, a Két szerető pedig egy óriási Visconti-tisztelgés, tele számos parafrázissal, konkrét jelenet-átemelésekkel az életműből. Egyszóval Gray rendezői kézjegye a megidézés, ami szép dolog, de sokszor nem éreztem az elementáris erőt a műveiben, amelyek miatt ő maga egyedi tudna lenni – Az éjszaka urai, az Idegen földön és a Z, az elveszett város egyre inkább egy iparos képét festették meg. Méghozzá egy igen fáradó iparosét, aki elvesztette az artisztikus kvalitásait. Ám lehet, hogy ez a dilemma csak engem bosszantott, mert James Gray szemmel láthatóan eljutott a hollywoodi nagy költségvetésig és Brad Pittig: az Ad Astra – Út a csillagokba egyértelműen látványmozi. Igaz, egyben Gray auteur énje is újra felszínre tört. Az eredmény jelen esetben egy nagyon érdekes elegy.
Az Ad Astra egy klasszikus apa-fiú szituációból indul ki. Adott Roy McBride (Brad Pitt), aki elsőosztályú képességekkel rendelkező asztronauta. Igazi hős archetípus, akinek nem megy soha nyolcvan fölé a pulzusa – még akkor sem, amikor egy szuperlátványos katasztrófát él át. Épp egy intergalaktikus, a földöntúli intelligenciát kutató antennán dolgozik, amikor energiakisülések miatt robbanások sújtják a szerkezetet, és neki alá kell zuhannia a mélybe, de azért sikeresen túléli az incidenst. (Nem mellékesen ez a kezdés elképesztő látványos, ennél hollywoodiasabb felütést nem is lehetett volna ideálmodni.) Roy pulzusa akkor sem emelkedik a kritikus szint fölé, amikor a Spacecom fejesei közlik vele: a katasztrófát, ami egyébként világméretű volt, bizonyos antianyag-kisülések okozzák, amelynek hátterében egy régi földi űrhajó állhat, ami több mint tizenöt éve tűnt el a Neptunusz környékén, és – milyen kicsi a világ – épp az apja, Clifford McBride (Tommy Lee Jones) volt a kapitánya, aki igazi pionírja volt az űr felfedezésének és az idegen életformák kutatásának. A vízfejek arra kérik Royt, hogy utazzon a Holdon keresztül a Marsra, ahonnan titkos csatornán üzenetet küldhet az apjának, mert az a gyanújuk, hogy az öreg hős még életben van. Na és persze elég kevés idő áll a rendelkezésre ahhoz, hogy „valaki” megmentse a világot, mert az antianyag-kisülések globális katasztrófához fognak vezetni.
Szóval az Ad Astra – Út a csillagokba alaptörténete, fogalmazzunk úgy, eléggé sablonosnak tűnhet. A film attól lesz végül egyedi élmény, hogy James Gray elkezd „rendezni”, azaz különböző dolgokat pakol bele a képletbe – jöhetnek a jobb esetben parafrázisok, rosszabb esetben arcátlan lopások. Igaz, utóbbiból Gray sosem csinált nagy problémát, neki fixa ideája, hogy a filmkészítés nem a folyamatos megújulás, hanem az újrafelhasználás folyamata. Ennek tekintetében a szemem sem rebben, amikor a Holdra utazás kicsit olyan, mint a Stanley Kubrick-féle 2001 – Űrodüsszeia, igaz, itt a Kék Duna keringő helyett inkább gyors poénkodás van korunk légi közlekedési szokásaival (és lehúzásaival) kapcsolatosan. Majd amikor Roy landol a Holdon, akkor már sokkal inkább a Paul Verhoeven-féle Az emlékmás marsi állomása jut eszembe, csak itt egy icipicit plázásabb a látvány. De az alapötlet abban is hasonló, hogy a bolygó erőforrásaiért háború dúl különböző nemzetek, frakciók és a rabló kalózok között, így az is veszélyes, hogy egyáltalán a Holdplázából eljussanak oda, ahonnan a marsi „járat” indul. Mindazonáltal ez alkalmat teremtett Graynek, hogy bedobjon egy igazán pazar látványszegmenst: egy holdautós üldözést lövöldözéssel. Azt kell, hogy mondjam, hogy a látvány itt már másodszor nyűgözött le. Elképesztően bátor, de dramaturgialag teljesen indokolt váltás. A rendező zsánergesztusai később is tetten érhetőek lesznek, például, amikor a Marsra tartva egy norvég kutatóűrhajó segélyhívó jeleket küld, és kivizsgálják az esetet. Ezek az elemei a filmnek a nézhetőséget szolgálják, mert a háttérben induló, majd egyre inkább felszínre robbanó lelki dráma lassan átveszi a hatamat a cselekmény tekintetében. Roy belső monológjai, amelyek eleinte csak cinikus kommentárok, lassan enigmatikusságot magyarázó beszédekké változnak. Igen, van ebben valami nagy ellentmondás: ha valamit csak sejtetünk, azt minek magyarázzuk?
A finálén is végigvonul ez az érdekes kettősség. Sőt, hármasság. Az Ad Astra próbál világmegmentő látványmozi lenni (pardon, maradni) – ezzel sikerrel jár, mert a hollywoodi szabályok szerint nem pusztul el a Föld, nincs ezen persze semmi meglepő. Itt azonban felszínre tört az auteur James Grayből, hiszen egyre több intim képsort csempész be, amelyek a sérült férfi lelkét elemzik és bontják ki – itt kicsit önmagát idézi be a Két szeretőből, de csakis ontológiai szinten. Vagy, ha úgy tetszik, Grayt a mű ezen a pontján már sokkal jobban izgatja Roy monodrámája, mint a grandiózus lezárás. A harmadik elem, ami tetten érhető, az a parafrázisok újrafeltörése. Azaz itt már nem idéz Gray más filmekből és műfajokból, hanem konkrétan átemel: Cliff apafiguráját egyesíti a Melville Moby Dickjében látható Ahab kapitánnyal, még egyező dialógusok is vannak. Ezek elképesztő nagy ambíciók, s a crossoveres játékosság sok esetben működik, ám a végén, pont a nagyotmondás vágya miatt kicsit (na jó, minimálisan) csalódást keltő a végső lezárás. Értem én, hogy meg kell menteni a világot, meg a szálakat triviálisan el kell varrni – de a líra igen nehezen hozható közös nevezőre a prózával. Mozgóképes formában meg pláne. Az Ad Astra – Út a csillagokba nem tökéletes film, de egy elveszettnek hitt rendező nagy önmagára találása és egy kis remény arra, hogy Hollywoodban még mindig lehet nagyot álmodni.