Rambo V: Utolsó vér
KRITIKA
Mindent összevetve nem kellett volna megbolygatni John Rambo nyugdíjas éveit egy újabb filmmel, ám az vitathatatlan, hogy a sylvesteri durranások ötödszörre is hangosak.
Szöllőskei Gábor
A világ odafigyel Rambóra, hiszen egy vérbeli filmtörténeti akciólegenda, bár hozzá kell tenni, hogy az 1982-es, pazarul sikeredett Első vér még nem hozta meg a karakternek a kultuszt. Az csupán a sokkal gyengébb második és harmadik menet után alakult ki, a klasszikus Rambo-figura kapcsán a többség a folytatások Stallone-jára gondol. A 2008-as John Rambo pedig, bár sokat nem tett hozzá a mitológiához (és egy fikarcnyival sem tudtuk meg többet a figuráról) mégis egy pörgős, véres és jóleső gyilokpornó volt, aminek tudott örülni az akkoriban a hatvanas éveinek elejére újra magára találni látszó Stallone rajongótábora. 11 év után pedig az immár hetvenes Sly ismét elérkezettnek látta az időt (miután az öregedő Rockyt is kétszer eljátszotta már, ráadásul remekül), hogy újra kezébe vegye az íjat, valamint méretes bökőjét, s felkoncoljon néhány arra érdemes mocskot. A rendezést ezúttal nem vállalta be, így az eddig csupán a nézhető Börtönregényt levezénylő Adrian Grunberget bízta meg a feladattal. Kétségtelen, hogy a Rambo-franchise-t a helyén kell kezelnünk, akkor is, ha egy megkerülhetetlen akcióikonról van szó. Ám Grunberg sajnos ehhez képest is csalódást okozott az Utolsó vérrel, főként a film első felével. A borzasztó döcögősen startoló filmben megismerjük az arizonai farmján vegetáló idős, de még mindig jó formában lévő cowboy Rambót, aki szívesen lovagol, a saját maga által kivájt alagútrendszerében kovácsolgat mindenféle fegyvereket, és önkénteskedik is: pl. természeti csapások bajbajutottjain segít. Közben apja helyett apja házvezetőnője unokájának, Gabrielle-nek, aki egy nap fülest kap, hogy vér szerinti apja Mexikóban lapul, így odautazik, h
ogy megtalálja őt. S mivel rögvest gonosz leánykereskedők markába kerül, Rambóra hárul a feladat, hogy visszahozza őt, azt az embert, aki újra értelmet adott az életének.
Eddig valóban dögunalom, amit látunk, s többször is elmélázhatunk azon, hogy mindebben semmi rambós nincs, inkább egy klasszikus B-kategóriás tévéfilmet nézünk Sly-jal a főszerepben. Ráadásul az Utolsó vér olyan karakteridegen fordulatokkal is operál, mint pl. amikor az egyébként mindig mindent előre eltervező Rambo halál nyugodtan besétál kb. 50 mexikói verőember közé, csakhogy láthassuk, ebben a korban már a korábban sebezhetetlennek tűnő szuperkatona is sebezhető. Viszont mindig fel tud állni! És szerencsére ezt a film utolsó harmada is bizonyítja némiképp. Gabrielle nyomára bukkanásával egyre kevesebbszer siklik félre az óránk irányába figyelmünk, és ezután értjük majd meg azt is, miért kapott 18-as karikát a mű. Az Utolsó vér a John Rambo dramaturgiáját követi: a gonosz karaktereket olyan szinte megutáltatja (nem kevés áldozat árán) a nézőkkel, hogy bitang jól esik végignézni dicstelen és erőszakos halálukat. A brutalitást talán minden eddiginél erősebbre hangszereli a finálé (na jó, azért a John Rambo sem lacafacázott), amely egyben a Reszkessetek, betörők ultravéres megidézése: röpködnek a végtagok, omlanak a belek, gurulnak a levágott fejek. Ez a szakasz juttatja eszünkbe azt a Rambót, akit ismerünk és szeretünk, és kétségtelenül megdobja az élvezeti értéket, ám épp ezért óriási veszteség, hogy Slynak egészen eddig a pontig petrezselymet kellett árulnia. Nem méltó hozzá, és nem méltó a karakterhez sem.
A végső százalék a VOX írói által adott százalékok átlaga!
89 perc, amerikai
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!