FOMO: Megosztod, és uralkodsz
2019.10.10. Ha nem vagy online, nem is létezel? A gimnazista Gergőt és barátait, azaz a Falka tagjait három dolog motiválja: a szex, a buli és hogy az ezekről készült videókat minél többen megnézzék a netes csatornájukon. A challenge-videóik idővel egyre durvábbá válnak, amikor pedig egy házibuliban Lilla a fiúbanda prédájává válik, egyetlen éjszaka alatt a feje tetejére áll a budapesti fiatalok biztosnak tűnő világa. A többek között a Mary PopKids, a Fran Palermo, Deep Glaze és a Hősök zenéivel aláfestett FOMO az ezredfordulón születettek hiteles filmje. Olyan lendülettel visz be a fiatalok mindennapjaiba – és éjszakáiba –, ahogy magyar filmtől még nem láthattuk. A FOMO a Filmteam gyártásában, a Filmalap Inkubátor Programja keretében a Filmalap 62 millió forintos gyártási támogatásával készült, magyarországi forgalmazója a Mozinet.
KRITIKA
Jó hír: bár nyilván nem kerülheti el az összehasonlítgatást, ez a film nem szorul rá, hogy a Remélem, legközelebb sikerül meghalnod 
-hoz méregessék. Sőt, én inkább azt mondanám: Hartung Attila minden bizonnyal nem tudatosan, de elkészítette Schwechtje Mihály filmjének méltó párdarabját.
Kovács Gellért
Csakúgy, mint annak a mozinak, ennek is vannak elsőfilmes betegségei – de másmilyenek. Hartung vizuálisan izgalmasabb, ha úgy tetszik, klipesebb mozit rendezett: jobban pörög, erőteljesebbeket akar ütni. És kicsivel több helyre. Legtöbbször sikerül is neki nyomot hagyni az emberben. Amivel nem, az meglehet, azért alakult így, mert a FOMO, tán éppen azért, mert tudja magáról, hogy kemény film, a tanulságok kimondását színpadiasabban produkálja.
De működik. Esetenként letaglózóan. A felvezetés, amelyben a leginkább challenge-YouTube videókkal menőző budapesti gimisek egy minicsoportja, azaz a Falka (Yorgos Goletsas, Bouquet Gergely, Sipőcz András, Pokorni Ábel) egyik tagja olyat tesz egy házibuliban, amelyre nincs mentség, félelmetesen hiteles és hatásos. Ennyire csak az olyan filmek szoktak kényelmetlenek lenni, amelyeket kiemelkedően tehetséges rendező készít. Aztán jönnek a következmények, s ott már kicsit megbicsaklik a dramaturgia – pontosabban leegyszerűsödik a képlet. Ott állnak előttünk azok a fiúk, akik nem is akarnak hallani arról, amit a barátjuk művelt az öntudatlan részegségben fekvő lánnyal (László Panna), s az a srác, akivel kapcsolatban nem lehet kérdés, hogy előbb, vagy utóbb, de vállalni fogja a következményeket. A többiek olyannyira nem, hogy kajánul folytatják ámokfutásukat a budapesti éjszakában. Nekik teljesen mindegy, ki az, akit 
megaláznak. A poén a lényeg.
Hartung nem csak közvetíteni szeretné magáról, hogy hitelesen tud egy ilyen mai történetet elmesélni, de bizonyítékkal is szolgál: szereplői a lehető legtermészetesebben viselkednek a legtöbb helyzetben, sőt, néha kifejezetten hátborzongató, ahogy a kamerák előtt létezni tudnak. Igazi nyelven beszélnek (sokszor kényelmetlenül), ismerős Magyarországon mozognak. A gárda legismertebb színésze, Stohl András sem csak egy kötelező húzónév: meglehet, rutinból hozza a nagyhatalmú apukát, ám a játéka bőr alá hatol.
Ha van probléma a FOMO-val, akkor talán tényleg az, hogy túlságosan egyszerű lesz a végére a felállás: a film egyetlen főszereplőssé redukálódik, pedig nem ártott volna a többiek drámáit (mert bizonyosan nekik is voltak, még ha nem is olyan egyértelműek, mint Gergőé) láthatóbbá tenni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Hartung filmje ne lenne fontos, felelősséggel összerakott, hatásos. Amelynek nagy erénye egyébként, hogy csakúgy, mint a Remélem…, a cselekmény legvégén sem tekinti lezártnak a témát.
Jöhetnek a többiek!
91 perc, magyar
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!