Monos

By Echte on 31 October 2019 in Aktuális, Filmkritikák0 Comments

2019.10.31. (Monos) Egy távoli hegyvidéken, valahol Latin-Amerikában, egy kamaszokból álló fegyveres különítmény – Rambo, Törpe, Répa, Hosszúláb, Farkas, Lady és Bumbum – azt a parancsot kapja a Szervezettől, hogy egy külföldi túszt (Julianne Nicholson) és egy fejős tehenet tartsanak életben. A frontvonalak gyors mozgása nyomán azonban könnyűnek hitt, paradicsomi küldetésük pokoljárásba fordul, és nemcsak a feladat teljesítése, de az életük is veszélybe sodródik.

KRITIKA

Alejandro Landes A Legyek Ura-parafrázisának tekinthető műve (egy ponton még egy disznófej is bekerül a képbe) az első pillanatban beszippant, hogy aztán az élmény még napokig dolgozzon bennünk.

Arányi Zsuzsanna

Festői szépségű hegyek között kamaszok teljesítenek szolgálatot a Szervezet alá rendelve. A felfegyverzett gyerekek feladata egy külföldi túsz (Julianne Nicholson – Augusztus Oklahomában) őrzése. A beszédes nevű Farkas, Lady, Hosszúláb, Rambo, Törpe, Répa és Bumbum életében időnként megjelenik a hatalom egy képviselője, hogy könyörtelen edzésekkel acélosítsa izmaikat, és nagyívű beszédekkel kondicionálja elméjüket. A határmezsgyén (ártatlan gyermeklét – romlott felnőttség, érintetlen természet – civilizáció) és zárványban (világtól elzárt fennsíkon) tébláboló fiatalok egy ideig csak hallják az „igazi harcok” puskaropogását, ami aztán hamarosan el is ér hozzájuk. Egy nap kiképzőjük újabb feladatot ró rájuk: egy fejőstehénre kell vigyázniuk, ez pedig az események olyan láncolatát indítja el, amelynek következtében szétesik a törékeny és kissé bizarr minitársadalom, amit a gyerekek felépítettek.
Mica Levi (A felszín alatt, Jackie) delejező zenéje egyszerűen tökéletes aláfestése Alejandro Landes (Porfirio) második nagyjátékfilmjének, ami váltakozva bűvöl el, riaszt meg, borzaszt el kegyetlenségével, gyönyörködted képeivel, sugároz fennköltséget, mutat be aljasságot, és közvetít éteri tisztaságot, majd pusztító mocsokságot. Bár a Monos Latin-Amerikában játszódik, és a polgárháború borzalmaira, azon belül is a gyerekkatonaság intézményére reflektál (elsősorban arra, hogy a felnőttek kihasználják a fiatalok formálhatóságát és szivacsállapotát, amikor a behatásokat rögtön magukba szippantják), ugyanakkor egy időn és téren kívül is tökéletesen értelmezhető, zsigeri történet a gyermeki létből való kiszakadásról, a csoportdinamikáról, a hatalmi helyzet, vagy épp a kiszolgáltatottság személyiségre gyakorolt torzító hatásáról és a bennünk élő ösztönlényről, amihez szélsőséges helyzetben vissza lehet menekülni. Nem véletlenül árul el Landes a körülményekről olyan keveset, amennyit csak lehetséges. Felvázolódik az erőszak természetrajza és a túlélési ösztön mindent elsöprő ereje, miközben a film elmossa a határokat jó és rossz között – mindezt ráadásul egy pillanatig sem szájbarágósan, nagyon erős, olykor már-már hipnotikus képekkel aláfestve (ezek Jasper Wolf lehengerlő operatőri munkáját dicsérik). A Monos nagyon hatásos alkotás, ami, ahogy a hegyekből lezúduló víz a gyerekek túszát fizikailag, úgy a nézőket érzelmileg ragadja magával, és dobálja ide-oda kegyetlenül.