Lidérces mesék éjszakája
2019.11.28. (Scary Stories to Tell in the Dark) 1968-at írunk, Amerikában járunk. Szinte mindenütt a változás szele fúj, a metropoliszokban zajló felfordulásoktól távol, Mill Valley kisvárosában azonban generációk óta a Bellows család árnyéka vetül a helyiek életére. A család városszéli kúriájában élt Sarah, egy fiatal lány szörnyű titkokkal, aki gyötrelmes életét félelmetes történetek sorozatává formálta, és ezeknek nagyon is valóságos következményei lesznek egy csapat kamasz számára, akik rábukkannak Sarah könyvére.
KRITIKA
Öt tinédzser halloween éjszakáján egy kísértetházban titokzatos könyvre bukkan. És bár először úgy hiszik, ők azok, akik a könyvet olvassák, rá kell döbbenniük, hogy az olvassa őket.
Hungler Tímea
Az amerikai könyvpiacon 1981 és 1991 között jelent meg Alvin Schwartz háromkötetes horrormese-gyűjteménye, amely azóta is világszerte traumatizálja az esti mesére ácsingózó gyermekek millióit. Tényleg csak idő kérdése volt hát, hogy mikor csap le a sikerkönyvre egy szemfüles producer (Guillermo del Toro), és talál hozzá egy olyan rendezőt (André Øvredal), aki bizonyított már a műfajban. A norvég Øvredal A boncolással (2016) egyszer már igen komolyan ránk hozta a frászt, ám rátermettségéről valószínűleg A trollvadász (2010) című fantasy-horrorjával győzte meg del Torót, amelyben minden együtt van, ami a Lidérces mesék éjszakájának is ismérve: folklór, horror és urbánus legenda. A Stranger Things és az Az sikerének köszönhetően ráadásul a „retro gyerekhorroroknak” épp keletjük van, előzetesen tehát minden adott volt a sikerhez.
Az Alvin Schwartz könyvében még önálló horrormeséket a filmben egy kerettörténet hozza közös nevezőre: egy pennsylvaniai kisvárosban járunk 1968-ban, halloween éjszakáján, amikor is egy kísértetházban az öt tini főszereplőnk egy önmagát író könyvre bukkan. A könyv egy Sarah nevű kislányé volt, akit a várost alapító, gazdag és kegyetlen szülei kínoztak halálra, ám most szellemként visszatér, hogy ő is ugyanezt tegye a környezetével. A film innentől lényegében a Végső állomás-mozik dramaturgiáját követi – a tinik próbálják valahogyan megúszni a végzetüket, ami Sarah könyvében épp személyre szabottan, fejezetről fejezetre és vérrel íródik.
Az egyes horrormesék között akadnak jobbak és látványosabbak – a sejtelmes sötétség és a váratlan kameraállások miatt talán a labirintusszerű kukoricásban játszódó, „Harold” címre hallgató mese feldolgozása a legemlékezetesebb. De a filmidő alatt kapunk még felpuffadt vízi hullára emlékeztető, szeretetéhes meztelen nőt, raguból előbukkanó nagylábujjat, pókinváziót és szomorú albínó szellemet is.
Az nyilvánvaló, hogy az alkotók a film egyes részeit, főként a meséket feldolgozó konkrét jeleneteket nagy műgonddal rakták össze, sőt, még a politikai áthallásokra is odafigyeltek, újabb jelentésréteggel gazdagítva a filmet. A tévékészülékekből visszaköszönő Nixon elnök, vagy a vietnámi háború borzalmai azt hangsúlyozzák, hogy az igazi horror a világban zajlik éppen. Mi több, az egyik főszereplő, Ramón (Michael Garza) figuráján keresztül még a hétköznapi rasszizmusra is kitér a cselekmény. A Lidérces mesék éjszakája mindezek ellenére nem különösebben ijesztő, amolyan jól fésült horror lett, vagyis nem több egy ártalmatlan ifjúsági mozinál. De nagy valószínűséggel éppen ez is volt vele a cél.
108 perc, amerikai-kanadai
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!