A két pápa
2019.12.12. (The Two Popes) A Vatikán falai között a konzervatív Benedek pápának és a leendő egyházfőnek, a liberális szemléletű Ferenc pápának egyezségre kell jutnia azzal kapcsolatban, hogy mely irányba vezessék tovább a katolikus egyházat.
KRITIKA
A lassan elmúló évtizedben elég jól el voltunk látva pápai témájú filmekkel-sorozatokkal, a vígjátéktól (Van pápánk!) a komolyabb-komorabb drámáig (Az ifjú pápa). Eddig azonban szinte kivétel nélkül fiktív egyházfőket láthattunk a képernyőn, talán a Jon Voight-féle II. János Pál életét feldolgozó tévés minisorozat a kivétel.
Forgács W. András
Adja magát a szokatlan alaphelyzet: egy pápa, aki a szokásoktól eltérően nem tölti ki élethosszig tartó hivatalát, és az utódja, aki nem is különbözhetne jobban elődjétől; Bergoglio bíboros közvetlen, kötetlen ember, aki sokkal jobban szeret gyalog járni, minthogy egy Mercedes hátsó ülésén feszengjen. XVI. Benedek pápa viszont ragaszkodik a konvenciókhoz és a hivatalával járó minden ceremóniához – beleértve a pápai helikoptert is. A komikus felütés ellenére azonban A két pápa nem vígjáték, még akkor sem, amikor Bergoglio arra kényszerül, hogy elmagyarázza a szentatyának, mi is az a The Beatles.
Ez azonban a cselekménynek nagyjából a fele. A másik fele időutazás a hetvenes évek Argentínájába, ahol Ferenc pápa fiatalkori önmaga előbb a tudományos pálya és a szeminárium között őrlődik, nem sokkal később viszont már a katonai diktatúra és a rendtársai – a történelem – állítják választás elé. Ez a drámai szál viszont érdekesebb, mint a két nyugdíjaskorú egyházi méltóság mókázása, ami viszont felvet néhány problémát.
Először is sem Anthony Hopkins, sem Jonathan Price nincs jelen – viszont a nettó háromnegyed óra, amit az argentin katonai junta terrorjának idejével töltünk, korántsem elég arra, hogy címszavaknál többet tudjunk meg Bergoglio dilemmájáról. Ezért A két pápa legalább annyi részre húz, mint ahány egyházfő van benne: a korunkbeli jelenetek képileg, de főleg zeneválasztásban Paolo Sorrentinó Il divóját idézik, de az Isten városa rendezője, Fernando 
Meirelles sokkal udvariasabb annál, minthogy igazán kigúnyolja a “semmi luxus, de sok kényelem” szellemében tevékenykedő bíborosokat. Gyengéd oldalba böködés ez, ahol a vicc előadója és alanya kedélyesen egymásra nevetnek.
A két pápa a továbbiakban is megmarad nagyon tapintatosnak: mivel a film nem akar senkit megbántani, minden lehetőséget kihasznál, hogy kibújjon a fontosabb kérdések elől. Sokkal inkább azt akarja, hogy koncentráljunk két nagyszerű színészre – meg arra a tényre, hogy Jonathan Pryce szinte kiköpött mása Ferenc pápának. Ebben nincs is semmi hiba: két, sokat látott, tapasztalt színész osztozik a vásznon, élvezet őket látni együtt, még akkor is, amikor a megfáradt Anthony Hopkins csendben visszavált pápából színészbe.
Pryce viszont zseniális, nem csak akcentusában, mozdulataiban, de egész lényében adja át magát a figurának, ezért is fordulhat elő, hogy az utolsó képen, amikor a film a két valódi pápáról készült jelenettel zár, beletelhet akár tíz másodpercbe is, hogy rájöjjünk, nem őt látjuk. Érzékeny, empatikus portré ez, kár, hogy nem egy jobb filmben volt erre lehetősége.
125 perc, brit-olasz-argentin-amerikai
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!