Különleges életek
2019.12.26. (Hors normes) Bruno és Malik közel húsz éve egy különleges feladatnak szentelik életüket. Olyan hátrányos helyzetű fiataloknak igyekeznek segítséget nyújtani, akik autizmussal élnek. Minden gyermek más és más területen küzd nehézségekkel, így mindegyikük kezelése egyedi módszereket kíván, melyek olykor szélsőségesek, de leginkább rendkívül szerethetők és a mulatságosak.
KRITIKA
Olivier Nakache és Éric Toledano filmje óda a szociális munkások emberségéhez és kitartásához, egyben pedig egy hatalmas szívű, életigenlő mozi.
Tóth Csaba
Olivier Nakache és Éric Toledano még 2011-ben készítette el az Életrevalók című filmjét, és az a mozi azóta is árnyékként követi őket. Francia rendezőkként szinte képtelenség egy ilyen volumenű sikert megismételni, és bármilyen új filmmel álljanak elő, azt rögtön elkezdik az Életrevalókhoz mérni, ami nyilván igazságtalan, de amúgy érthető. A Samba (2014) című filmjük ugyan szép nézőszámot hozott, de mivel kevésbé könnyed mozi volt, mint az Életrevalók, sok rajongójuknak okozott csalódást, míg az Eszeveszett esküvő (2017) inkább amolyan tablószerű, bizonyos szempontból Robert Altman-i mozi volt, amivel szakítottak a korábbi stílusukkal, és új vizekre eveztek. Aki a Különleges életektől egy Életrevalók 2-t vár, csalódni fog, bár nyilvánvalóan akadnak azért kapcsolódási pontok. Míg ott egy gazdag mozgássérült és egy csóró, de egészséges fiatal állt a középpontban, itt autista fiatalok és a gondozóik/vigyázóik a cselekmény hősei, viszont előző filmjükből, az Eszeveszett esküvőből a tablószerűséget, valamint a történetnélküliséget megőrizték, és átmentették mostanra is. Bár a filmnek van két főszereplője, a Vincent Cassel által játszott Bruno és a Reda Kateb által megformált Malik, a rendezőpáros rajtuk kívül is rengeteg karaktert mozgat, szociális munkások, ápolók, betegek és hozzátartozók egész garmadáját ismerjük meg, miközben néhány nap erejéig bekukucskálunk az életükbe és a mindennapi küzdelmeikbe. Igen, tényleg nincs sztori, maximum annyi, hogy 
van egy párizsi szociális otthon, amely állami engedély nélkül működik, és autista gyerekeknek/fiatal felnőtteknek akarnak segíteni azáltal, hogy napközben vigyáznak rájuk, hogy a szüleik el tudják végezni a napi teendőiket. Ezt az intézményt pedig az állam be akarja záratni, ezért ellenőröket küldenek rájuk. Ez azonban nem történet, inkább csak amolyan keret, hogy a film azért kifusson valahová, valamint lehetővé teszi, hogy a hivatali vizsgálatok során a dolgozók beszéljenek a hitvallásukról és a munkájukról, mi, nézők pedig ezáltal is közelebb kerüljünk hozzájuk.
Nakache és Toledano hajszálvékony határon táncolnak, amikor időnként komikus elemeket visznek az egyébként sok szempontból drámai filmjükbe. Láthatóan igyekeznek nézőbaráttá tenni ezt az amúgy meglehetősen embert próbáló tablót, és sikerrel is járnak. A Különleges életek sosem lesz annyira fogyasztható és könnyed, mint az Életrevalók volt, mert ehhez túl sok benne az emberi dráma. Amikor egy anya arról mesél, hogy a kora előrehaladtával egyre többet gondol arra, hogy előbb-utóbb öngyilkos lesz, és a beteg fiát is viszi magával, mert nem akarja, hogy benyugtatózva egy intézetbe zárják, azt a pillanatot nem lehet elütni egy poénnal, vagy egy könnyedebb jelenettel. A részben valódi emberek által inspirált Különleges életek egy jó szándékú, hatalmas vállalású mozi, ami egyszerre próbál könnyed crowdpleaserként és mély, emberi drámaként működni, és ugyan mindkét vállalását csak részben teljesíti, de szerintem már az is nagy szó, hogy ebbe az óriási vállalásba nem bukik bele.
114 perc, francia
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!