Portré a lángoló fiatal lányról
2019.12.26. (Portrait de la jeune fille en feu) Héloïse-ról (Adèle Haenel) portrét rendel grófi családja, hogy a festmény segítségével házasítsák ki. A fiatal lány viszont nem akarja elveszíteni a szabadságát, mindent megtesz a kényszerházasság ellen, így a Bretagne-i szigetre érkező festőnő, Marianne (Noémie Merlant) társalkodónőnek adja ki magát, hogy megfigyelhesse a vonásait. A közös séták során Marianne-nak nemcsak arra kell vigyáznia, hogy Héloïse előtt ne derüljön ki az igazi feladata, de egyre nehezebben tud ellenállni a lány vonzerejének is. A Portré a lángoló fiatal lányról Cannes-ban hatalmas sikert aratott. A Time magazin a korabeli tabukon áthágó filmet „gyengéd és összetett szerelmes történet”-nek, az Indiewire pedig egyenesen „festői mestermű”-nek titulálta.
KRITIKA
A Csajkor rendezője ezúttal kosztümös szerelmi történetet mesél, és jobb, mint valaha.
Tóth Csaba
Az ember hajlamos egy rendezőt két-három filmjének megtekintése után skatulyába zárni. A Tomboy (2011) és a Csajkor (2014) után én például azt gondoltam Céline Sciammáról, hogy ő a modern, francia tinédzserek hangjának tökéletes tolmácsolója, aki úgy érti a fiatal francia lányok lelkét, mint nagyon kevesen. Ehhez képest új filmje, a Portré a lángoló fiatal lányról a XVIII. században játszódik, hősei pedig nem gyerekek, nem tinédzserek, hanem harminc körüli nők. Oké, a női tematika azért megmaradt.
A sztori főhőse Marianne (Noémie Merlant), aki elutazik egy isten háta mögötti szigetre, hogy megfesse egy ott lakó jómódú fiatal lány, Héloïse (Adéle Haenel) portréját. A trükkös az egészben, hogy Héloïse nem tudja, hogy portrét festeni jött, hivatalosan társalkodónői státuszban kerül mellé. A festményre ugyanis azért van szükség, hogy férjhez adhassák a lányt, ugyanis a kérő előbb látni szeretné, hogy kivel van dolga. Csakhogy Héloïse-nak ehhez nem fűlik a foga, lázadni próbál az anyja ellen. Bár elvben Marianne és Héloïse nem ugyanazon az oldalon állnak, a két nő nagyon hamar elkezd szimpatizálni egymással, sőt, a szimpátia nem marad meg csak baráti szinten: titokban szeretőkké válnak.
Sciamma filmjének titka, hogy ugyan nagyrészt két ember szenvedélyes történetét meséli el, ám rajtuk keresztül rengeteget mond el arról a világról is, ami körbeveszi őket. Pedig a külvilág nem türemkedik be a játékidő alatt a kastélyba, ahol laknak, egyszerűen a döntéseikkel, a tetteikkel, a kétségeikkel a szereplők sokat elárulnak arról, milyen társadalom veszi körbe őket, és 
mit várnak el tőlük a XVIII. században élő francia nőként. A Portré a lángoló fiatal lányról nem titkoltan feminista mozi, de mégsem érezzük egy pillanatra sem azt, hogy valami nagy üzenetet próbálna lenyomni a torkunkon, miközben persze bőven akad mondanivalója. Sciamma titka, hogy olyan közel hozza hozzánk a karaktereit, amennyire az csak egy filmben lehetséges: a film telis-tele van intim és sokatmondó közelikkel a szereplők arcáról, illetve a fényképezésében és beállításaiban sokszor van valami festményszerű, talán nem függetlenül attól, hogy a történet főhőse maga is egy festő. A Portré a lángoló fiatal lányról egy klasszikus tiltott szerelem története, de Sciamma a maga megfontolt tempójával mégis olyan intenzív érzelmekkel tudja ezt bemutatni, hogy azt érezzük közben, mintha most látnánk ilyet először. A két főszereplő színésznője abszolút csúcsformában játszik, ha a film nem francia, hanem amerikai lenne, már azt találgatná a filmes sajtó, melyikük fog Oscart kapni jövőre. A film vége pedig katartikus, annak ellenére, hogy mindvégig rendkívül visszafogott: úgy éri el, hogy a játékidő végén egy hatalmas könnytócsa közepén üljünk a moziteremben, hogy közben messziről kerüli a tearjerkerek jellegzetes hatásvadászatát. Az év egyik legszebb mozija.
121 perc, francia
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!