Interjú: Rian Johnson
Rian Johnson: „Nem akarom meggyilkolni egyetlen családtagomat sem”
Igazi zsánermágus, aki minden filmjével egy új világban és egy új műfajban merül el. Rendezett már film noirt, csalós/átverős filmet, sötét sci-fit és Star Warst is, most pedig Agatha Christie mintájára készített krimit egy elképesztő színészgárdát felvonultatva. Rian Johnson rendezővel a Tőrbe ejtve apropóján telefonon beszélgettünk.
Tóth Csaba
A Tőrbe ejtve egyáltalán nem mondható tipikus fesztiválfilmnek, mégis egy rakás nagy fesztiválra elvittétek. Ehhez azért elég magabiztosnak kell lenni…
Az a tapasztalatom, hogy egy filmfesztiválon annyi nyomasztó, mély emberi drámát láthat a néző, hogy nagyon jól tud esni néha csak hátradőlni, és nézni valamit, ami egyszerűen csak szórakoztat. Mindig csodás érzés, ha szerezhetek egy kellemes estét egy filmfesztivál közönségének. (nevet)
A filmed színészválasztása meglehetősen izgalmas, jó néhány szereplőd – Daniel Craig, Chris Evans, Michael Shannon, vagy Ana de Armas – egyáltalán nem olyan karaktert játszik, mint amit megszokhattunk tőle. Szereted kihúzni a színészeket a skatulyájukból?
Nagyon trükkös a kapcsolat egy filmsztár és a közönsége között, ezért egyáltalán nem mindegy, hogyan használod őket. Bizonyos szempontból ezzel nem mehetsz teljesen szembe, tiszteletben kell tartanod azt a kapcsolatot, amit a sztárod az évek alatt felépített a nézőkkel. Más szempontból meg, ha meg tudod lepni a nézőket, és egy olyan szerepben megmutatni a kedvencüket, amire nem számítanak, az jó szereplőválasztás esetén mindig hatalmas móka. Ott van például Daniel Craig, aki nagyszerű James Bond, és a nézők azt gondolják róla, hogy egy komoly, kissé morcos figura, ami saját tapasztalatból tudom, hogy nem is állhatna távolabb a valóságtól. Hihetetlenül szórakoztató fickó, pompás humorérzékkel. Tudtam róla, hogy színészként sokkal szélesebb skálán képes mozogni annál, mint ahogy a legtöbb rendező használja őt. Úgy gondoltam, hogy a nézők már eleget látták az egyik oldalát ahhoz, hogy most megismerjék egy másikat: szerintem az embereknek tetszeni fog, hogy egy ilyen könnyed, örömteli alakítást nyújt. Láttam is Danielen a forgatáson, hogy borzasztóan élvezte, hogy most végre valami nagyon mást csinálhat.
Többször hangsúlyoztad, nem tudod elképzelni a filmet úgy, hogy nem Daniel játssza a főszereplő nyomozót, Benoit Blanc-t. Volt más olyan színészed is, aki nélkül nem tudod elképzelni a filmet?
Mindenki. (nevet) Most, hogy már leforgattam a filmet, egyik szerepet sem tudom elképzelni valaki más alakításában. Igazság szerint sosem írok úgy, hogy rögtön hozzáképzelem egy szereplőhöz az őt játszó színészt. Ebben a fázisban még próbálom függetleníteni magam a színészektől. Aztán, amikor kész a könyv, elkezdek különféle színészeket elképzelni a szerepekhez, általában egy szerepre többet is, és minden egyes új szereplő egy új verziót jelent a filmemből. Merész álmokkal vágtam bele a Tőrbe ejtvébe, de még azokban az álmokban sem gondoltam volna, hogy egy ilyen elképesztő színészgárda áll majd össze a filmhez. Minden egyes szerepre – még a legkisebbekre is – meg tudtuk szerezni a tökéletes színészt.
Miért nem képzelsz oda színészt a szerepek mellé a forgatókönyvírás során? Megégetted már így magad?
Igen, ilyen esetben ez elkerülhetetlenül megtörténik egy rendezővel. Még olyan esetekben is előfordul, amikor kifejezetten jóban vagy egy színésszel, és ő örömmel dolgozna veled: egyszerűen csak annyira tele van a naptára munkákkal, hogy már nem tud rád időt szakítani. Ugyanakkor arra is rájöttem az idők során, hogy azért sem jó egy konkrét színészre írni egy szerepet, mert ezzel féken tartod a kreativitásod, túl hamar korlátok közé szorítod magad. Lehet, hogy lenne az elképzelt színésznél egy sokkal jobb lehetőség, de mivel ragaszkodsz az eredeti elképzelésedhez, egyszerűen nem veszed azt észre. A legjobb, amit tehetek, hogy írás közben megpróbálok egy különleges karaktert megalkotni, amihez majd később egy színész hozzáadja, amit csak ő tud hozzáadni.
Nagyon nehéz a nézőket 2019-ben meglepni, de te megcsináltad. Elmesélnéd, hogy mennyire volt nehéz kiagyalnod egy olyan nagy fordulatot, ami nincs túlírva, és teljesen logikusan következik a korábban látottakból?
Igazából az a titkom, hogy nem úgy közelítettem meg a filmet, hogy akkor én most nagyon meg akarom lepni a nézőket, hanem inkább úgy, mintha egy Hitchcock-thrillert rendeznék. A módszerem az volt, hogy a játékidőben viszonylag korán megmutatok egy jelenetet, amivel elhitetem a nézővel, hogy „Ó, ez egy teljesen másfajta film, mint amire számítottam”, aztán mégis olyan filmet csinálok belőle, mint amire eleinte számított. A néző azt hiszi, hogy tudja, merre tart, és hová fut ki a film, ezért nem gondolkodik tovább ezen, és így már sokkal könnyebb meglepni őt. Nem szerettem volna, hogy a filmben minden a nagy fordulatról és a nagy leleplezésről szóljon: az volt a célom, hogy egy olyan krimit csináljak, ami az elejétől a végéig élvezetes, és nem csak azért, mert meglepő a vége. Igazából a filmben látható egyetlen fordulat sem olyan nagyon egyedi, vagy különleges, egyszerűen csak az a titkuk, hogy jól kell felvezetni őket.
Sok tesztvetítésre volt szükséged ahhoz, hogy elérd a kívánt hatást?
Ebből a filmből rengeteg tesztvetítést tartottunk, de csak részben azért, hogy megnézzük, működnek-e a sztori fordulatai. Ennél fontosabb volt, hogy a film humorát és poénjait teszteljük a nézőkön. A Tőrbe ejtve egyik legkritikusabb pontját jelentette a humor: ha túl sok van belőle, az a paródia irányába vihette volna a filmet, és annak sem örültem volna, ha túl kevés van benne. Meg kellett találni a helyes arányokat, hogy működjön a film tónusa és hangulata. De nem csak tesztközönségnek mutogattam a filmet, rengeteg olyan vetítésem volt, ahol baráti filmkészítők láthatták és véleményezhették. Hihetetlenül sokat segítettek. Rengeteget jegyzeteltem a beszélgetéseink során, és komolyan vettem mindazt, amit mondtak. Időnként persze olyan dolgokat is mondanak, amit az ember nem szívesen hall, de nem szabad befogni a füled, nyitottnak kell lenned a véleményükre.
Nagyon széles körű az a filmkészítő csapat, akiknek megmutatod a filmjeidet?
Annyira azért nem. Van egy csapatnyi régi barátom a szakmában, akiket még a filmes suliból ismerek, és akikben megbízom, mert hasznos visszajelzéseket adnak. Ebben a körben az a szokás, hogy megmutatjuk egymásnak a készülő forgatókönyveinket és filmjeinket. Ez persze komoly bizalmat igényel, ezért olyan emberekkel kell körbevenned magad, akik mindig őszinték veled, és akikben megbízhatsz.
Az akciójelenetek nem túl gyakoriak az Agatha Christie-stílusú krimikben, a Tőrbe ejtvében mégis van egy látványos autós üldözés. Erre miért volt szükséged?
A sztori nagy része egyetlen házban játszódik, és egy idő után az volt az érzésem, hogy ki kell mozdítanom a szereplőimet onnan. Marha sokat beszélnek a filmben, és szerettem volna egy olyan jelenetsort, amiben a beszédnek kevesebb szerep jut. Tudtam, hogy nem csinálhatok egy olyan szuperstilizált autós üldözést, mint ami mondjuk a Nyomd, bébi, nyomd!-ban látható, mert ez a film és ez a sztori realistább megközelítést igényel annál. Mivel nem csinálhattam valami überlátványos, agyeldobós, őrült dolgot, azt találtam ki, hogy a mi autós üldözésünk legyen vicces. Az üldözött egy borzasztó régi tragaccsal menekül, amivel gyakorlatilag semmi esélye nincs, és már önmagában az autója viccessé tette a szcénát.
Azt nyilatkoztad, hogy magad is egy privilegizált, jómódú nagycsaládból származol. A saját famíliád mennyiben inspirálta a filmben látható Thrombey-klán megszületését?
Tisztázzunk valamit rögtön az elején: szeretem a családomat, akik egyáltalán nem olyanok, mint a filmbéli Thrombey-ék. (nevet) Ugyanakkor az, hogy egy nagycsaládban nőttem fel, lehetőséget adott rá, hogy láthassam, hogyan működik egy ilyen família dinamikája belülről, hogyan osztódnak le a szerepek stb. Ezt a tudást biztosan felhasználtam Thrombey-ék megalkotásakor. Jól jött, hogy pontosan tudtam, egy ekkora családban milyen hullámokat tudnak verni a veszekedések. De én szeretem a családomat, és nem akarom meggyilkolni egyetlen családtagomat sem. (nevet)
Az elhunyt írót, Harlan Thrombey-t jó emberként mutatod be, miközben a leszármazottai mind önzők és irigyek. Miért nem szeretted volna Harlant egy amolyan Trump-féle korrupt pátriárkaként ábrázolni?
Kétségtelenül van a filmemnek politikai vetülete, de azt szerettem volna, ha ez csak egyetlen elem a sok közül, és nem tolakodik az előtérbe. Nem akartam, hogy a nézők azt érezzék, hogy a moziban ülve valamilyen nagy, politikai üzenetet próbálok lenyomni a torkukon. Továbbá az is célom volt, hogy a nézők ne érezzék cinikusnak a filmet, egy jószívű filmet akartam készíteni, már ha lehet ilyet mondani. Manapság annyi düh és frusztráció van a társadalomban, hogy jól esett egy olyan történetet elmesélni, amiben vannak jó emberek is, és úgy ér véget a sztori, ahogy Isten akarná, hogy véget érjen. (nevet)
Bár nem akartad, hogy a politika dominálja a filmet, már az is újdonság a karrieredben, hogy egy részben politikus filmet forgattál. Hogy került a politika új elemként a munkásságodba?
Eléggé adta magát. Amikor egy Agatha Christie-stílusú mozit látsz, azok szinte mind kosztümös, sok-sok évtizeddel ezelőtt játszódó történetek, amelyek ráadásul Angliában játszódnak. Az alapötlet az volt, hogy egy ilyen stílusú filmet akarok készíteni, viszont kicsit ki akarom rángatni a zsánert a szokásos hátteréből, ezért már a kezdetektől az volt a tervem, hogy a történet a mai, modern Amerikában játszódjon. A mai, modern Amerika pedig olyan, amilyen. Áthatja a politika. Mindenki a politikáról beszél.
Ahogy említetted, a filmed nagyon dialógusközpontú. Nehéz vizuálisan izgalmassá tenni egy ilyen típusú mozit?
Nem, ha van egy ügyes díszletterveződ. Márpedig nekünk csodás díszlettervezőnk volt David Crank személyében. Ő egyedül tervezte meg az egész Thrombey-házat, az összes kis részletével, festményével, poszterével, kis díszítőelemével, könyvespolcával együtt. Páratlan élmény volt a díszletben mászkálni. Hiába forgatunk viszonylag kis helyen, ha a háttér ennyire részletgazdag, akkor nem olyan nehéz vizuálisan izgalmassá tenni. A forgatókönyv kapcsán sokat beszélgettünk arról, hogy ez a film kicsinek tűnik, mivel nagyrészt egyetlen házban játszódik, és én végig azon a véleményen voltam, hogy nem szabad kicsinek látszódnia: egy vizuálisan nagyon is gazdag mozit akartam megalkotni. Imádom az olyan filmeket, mint amilyen mondjuk a Halálcsapda: hiába játszódik egyetlen helyszínen, mégis elképesztő vizualitása van, és egy pillanatra sem érzed azt, hogy egy olcsó filmet néznél.
Minden eddigi filmed más zsánerbe sorolható. Van olyan műfaj, amiben nem szívesen próbálnád ki magad?
Nemrég gondoltam bele abba, hogy rengeteg kortársammal ellentétben én nem úgy nőttem fel, hogy sok horrorfilmet néztem volna. Nem érzem magam jártasnak ebben a műfajban, annak ellenére sem, hogy sok kiváló horrorrendező barátom van, akiknek imádom a munkáit. Nem igazán tudom, hogyan kellene belefognom egy horrorfilmbe, kissé idegennek érzem. Ez persze nem jelenti azt, hogy sosem próbálnám ki magam benne, de nem szerepel a középtávú terveim között.
Mit gondolsz a mostanában divatos digitális fiatalító technológiáról. Ha ma forgatnád a Looper – A jövő gyilkosát, és valaki felajánlaná neked a technológiát, elkészítetted volna 100%-ban Bruce Willisszel, ahol ő játszotta volna az öreg és a fiatal Joe-t is?
Nézőként engem eléggé zavar ez a technológia. Elvonja a figyelmem. Oké, láttam már rá példát, amikor egész jól működött, de többnyire csak arra jó, hogy kiessek a filmből, és ne a történetre, hanem a furcsa, digitálisan megfiatalított arcra figyeljek. Ettől még nem vagyok ellene a technológiának, sőt, biztos vagyok abban, hogy hamarosan el fog érni egy olyan pontot, amikor már tökéletes lesz az illúzió. Látom, mi a jó benne, és azt is értem, hogy miért érdekel ez annyi rendezőt manapság, de ez nem olyasmi, amit igazán izgalmasnak találnék. Ugyanakkor ehhez hozzá kell tennem, hogy sosem tartoztam azon filmkészítők közé, akik számára egy-egy új technológia kipróbálása felkeltette volna az érdeklődését: sosem a technológia oldaláról közelítek a filmezéshez. Én csak használom azt, ha úgy érzem, szükségem van rá a történetmeséléshez. Érdekes belegondolni, hogyan működött volna a Looper ezzel a technológiával, de nem igazán tudom rá a választ. Azt viszont tudom, hogy izgalmas volt, hogy két különböző színész bújhatott bele ugyanannak a karakternek a bőrébe, és ahogyan egymásra hatottak, attól milyen dinamikát kapott a film. Úgy gondolom, egyetlen technológia sem tökéletes, de annak mindig meglesz a varázsa, ha két színész a díszletben egymásra néz, és reagál a másikra.
A Tőrbe ejtvében mennyi CGI-t használtál?
Csak minimálisat. Szinte mindent, amit a filmben látsz, ott rögzítettünk a kamerák előtt.
Igaz, hogy a Tőrbe ejtve egy igazán régi filmterved volt?
Az ötlete még tíz éve született meg bennem. Persze nem kezdtem el rögtön megírni, de nagyon régóta gondolkodtam rajta. Réges-rég szerettem volna egy whodunitet készíteni, sok-sok éve izgat ez a zsáner. Amikor végeztem a Star Warsszal, úgy éreztem, most jött el az idő.
Miért pont most? A Star Wars sikere után könnyebb volt finanszírozókat találnod a filmhez?
Nem feltétlenül. Szerintem már a Looper után is összeállt volna a film büdzséje, végtére is egy nagyon közönségbarát film a Tőrbe ejtve, ilyen szereplőgárdával pedig nem annyira nehéz összehozni a költségvetést. Persze azért el kell ismernem azt is, hogy a Star Wars biztosan nem ártott. (nevet)
Sok ilyen régi, megvalósulatlan filmterved, esetleg félig kész forgatókönyved áll a fiókban, mint amilyen a Tőrbe ejtve volt?
Inkább csak ötleteim vannak, de abból elég sok. Amikor befejezek egy filmet, általában belenézek abba a vödörbe az agyamban, ahol ezeket a félkész filmötleteket tárolom, és megpróbálom kitalálni, melyik legyen az, amiből legközelebb filmet csinálok. Bárcsak sok félig kész forgatókönyvem lenne, mert akkor már csak egy fél forgatókönyvön kellene dolgoznom, nem az egészen. (nevet)
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!