Jojo Nyuszi

By Echte on 22 January 2020 in Aktuális, Filmkritikák0 Comments

2020.01.23. (Jojo Rabbit) Taika Waititi (THOR: RAGNARÖK, VADEMBEREK HAJSZÁJA) író-rendező a tőle megszokott stílusban készítette el humorral és érzelemmel teli új filmjét, a JOJO NYUSZI-t. A második világháború idején a magányos német kisfiú, Jojo elképzelései a világról alapjaiban rendülnek meg, amikor felfedezi, hogy egyedülálló anyukája egy zsidó lányt rejteget házuk padlásán. Csupán tökkelütött képzeletbeli barátjára, Adolf Hitlerre támaszkodva, Jojo kénytelen átértékelni megrögzött nacionalista gondolkodásmódját.

6 OSCAR-JELÖLÉS 2020
(Legjobb film; Legjobb női mellékszereplő: Scarlett Johansson; Legjobb adaptált forgatókönyv; Legjobb jelmez; Legjobb látvány; Legjobb vágás)

KRITIKA

Hitler, mint képzeletbeli barát? Ami másnál necces lenne és otromba, Taika Waititi rendezői kézjegye nyomán szemtelen, de nem kegyeletsértő, bátor, de nem felelőtlen – és minden szellemességével együtt is rendkívül megrendítő ábránd a gyermeki ártatlanság diadaláról.

Kovács Gellért

Hülyét csinálni a nácikból nem feltétlenül kihívás Új-Zéland (első számú) kortárs rendezőzsenijének, aki ugye színészként is imádnivaló bolond, s eddig összejött neki az is, hogy testközelbe hozza a modern vérszívókat (Hétköznapi vámpírok), elragadó coming of age mozit hozzon össze egy nagyszájú árvagyerek és egy morózus vénember barátságából (Vademberek hajszája) – na meg szinte egyedüliként vihette bele saját markáns ízlését és eszeveszett humorát egy Marvel-filmbe (Thor – Ragnarök). (És hamarosan újrázhat is: Thor: Love and Thunder). Waititit szeretik az ínyencek, kedvelik a mainstream-rajongók, tud fesztivál -és kasszasikert is készíteni. Húszévenként jó, ha néhány hozzá hasonló csodabogár képes olyan önazonosan világsikert aratni, mint ahogy neki sikerült.
Na de Christine Leunens prózájának szabad adaptációjába azért ő is belebukhatott volna könnyedén: nem is feltétlenül csak azért, mert honfitársának regénye (eredeti címen: Caging Skies) nem feltétlenül tartozik a könnyen megfilmesíthető szerkezetű irodalmi művek közé, hanem mert egy hitlerjugendek közé vágyakozó kisfiút bizony (rafinált) vígjátéki stílusban irtó veszélyes pozitív hősként ábrázolni még egy minden ízében rendhagyónak bizonyuló filmben is. Pláne, ha ugye ezt a kisiskolást maga a Führer – illetve annak fantáziált, Waititi által megformált, igencsak barna bőrű „változata” – látja el jó (igazából rossz) tanácsokkal. Olyan, aki egyébként unikornisokat vacsorázik, ha épp nem mentoráltját oktatja önismeretre. (A rendező egyébként színészként simán rátelepedhetne Hitlerként a filmre, de mégsem teszi: bár Waititi alakítása kicsit sem szégyenlős, de tisztában van vele, hogy nem ő a főszereplő, s így is viselkedik: jelenésként.)
Mivel lehet viccelni, s mivel nem? Álkérdés nyilván, hiszen számtalanszor bebizonyosodott már, hogy viccelni szinte mindennel lehet (szabad) – s még csak az sem feltétlenül számít, hogy miképpen teszi ezt a művész. Elvégre a Jojo Nyuszi telis-tele van nem éppen finom poénokkal. Waititi véletlenül sem óvatoskodik: nála minden egyes hithű náci egy-egy szánalmas idióta, akik valahol a Spielberg-féle karikatúra s Benny Hill felvállalt, burleszkszerű közönségessége között masíroznak bele a totális ostobaságba. A filmben csak úgy repkednek a „Heil Hitlerek”, a legkülönbözőbb stílusokban produkált változatokban (mind közül a legviccesebb talán Rebel Wilson „Heil Hitler everyone!”-ja, de az se semmi, ahogy a gestapótiszt (Stephen Merchant) és társai dobálják oda-vissza egymásnak, s többek között Sam Rockwell német kapitányának a röhejességig túlpörgetett köszöntéseket.
A Jojo Nyuszi játékideje jelentős részében úgy festi fel kis címszereplője köré a náci Németországot a háború közepette, mintha a propaganda maga lenne a kalandra hívó nyári cserkésztábor, az ölésre tanító tisztek pedig halálba menetelés helyett vidám izgalmakba hívnák a gyerekeket. Waititi paródiavonatán nincsen fék, s néha bizony félő is, hogy túlzásba viszi a marháskodást, ám éppen akkor, amikor már majdnem sok lenne a gúnyolódásból, a Jojo Nyuszi igazán jó és megrázóan szép, elmés filmmé válik. Főszereplője ugyanis elsősorban egy szerethető kiskamasz, akit édesanyja (Scarlett Johansson egészen kiváló alakítása) csak azért nem billent ki teljesen Hitler-imádatából, mert tudja, mennyire veszélyes lenne ezt hangoztatni a II. világháború elvesztésének árnyékában). A zsidók Jojo és hasonló korú barátai számára mesebeli szörnyek, gonoszok – s Waititi ezzel nem azt állítja, hogy ezek a gyerekek fanatizált kis pszichopaták, hanem azt, hogy a nácik agyrémeit maximum a 10 évesek vehetik komolyan. Épp ezért elborzasztó, hogy népek áldozták fel józan eszüket a komplett elmebaj oltárán. Ám Jojo anyukájának elsősorban az a feladata, hogy meghagyja gyermekét az álomvilágban, amely bizarr módon ad neki biztonságot az államosított elmebajban: az ő kezéhez nem tapad vér, s nyilvánvalóan akkor tudja talán túlélni a háborút, ha nem lesz gyanús a hatalomnak.
Jojo nem menthetetlen. Amikor rájön, hogy anyukája egy zsidó tinédzsert bújtat, pontosan úgy közeledik felé, ahogy a gyermekek a szekrényben rejtőző mumushoz: lépésről lépésre. S mivel a kisfiú lelkét (és itt jön képbe a történet, s Waititi provokatív idealizmusa) még nem zabálta fel a propaganda, a maga tempójában ráébred arra, hogy amiben eddig hitt: aljas megtévesztés.
A Jojo Nyuszi pont attól remek film, hogy bár a nácikon élcelődő poénokat tekintve tiszta erőből tüzel, ha igazi drámáról van szó, épp kifinomultságával lesz igazán megrendítő. A film legerősebb, túlzás nélkül feledhetetlen jelenetében Jojo találkozása a halállal és a veszteséggel (nem azzal, amely dicsőségesnek hazudja magát, hanem az igazival) minden bizonnyal a legtöbb nézőt tarkón vágja majd – és Waititi rendezői zsenije ebben a jelenetben mutatja meg magát a leginkább. No és persze a zárlatban, pontosabban a legutolsó pillanatokban, ahol meghökkentő módon teljesedik ki a film legfőbb vállalása: elhitetni velünk, hogy a gyermeki, szeretetteljes bolondozás az egyetlen emberi út az újrakezdéshez.