Kisasszonyok

By Echte on 29 January 2020 in Aktuális, Filmkritikák0 Comments

2020.01.30. (Little Women) Öt nő magára marad a házban. Az apa a polgárháborúban harcol: négy lánya és a felesége pedig kénytelen férfi nélkül boldogulni. Nem hajlandóak elfogadni azt, amit a világ kínál nekik: szabadabbak, önállóbbak, bátrabbak kortársaiknál. A négy lány, Jo, Amy, Beth és Meg együtt nő fel: reménykednek, csalódnak, tanulnak… és persze szeretnek – és közben felnőtté válnak. Greta Gerwig, a 2017-es 5 Oscar-díjra jelölt Lady Bird író-rendezője egy nagy amerikai klasszikust visz filmre, és igazi szupercsapatot válogatott hozzá: a korábbi filmjében is szereplő Saoirse Ronan és Timothée Chalamet mellé Emma Watsont, Meryl Streepet, Florence Pugh-ot és Chris Coopert is megnyerte, hogy a maga modern, szemtelen stílusában mesélje újra a klasszikus történetet.

6 OSCAR-JELÖLÉS 2020
(Legjobb film; Legjobb női főszereplő: Saoirse Ronan; Legjobb női mellékszereplő: Florence Pugh; Legjobb adaptált forgatókönyv; Legjobb zene: Alexandre Desplat; Legjobb jelmez)

KRITIKA

Zavarba ejtően sok filmes és tévés adaptáció készült már Louisa May Alcott klasszikus regényéből. A kérdés tehát az volt, mit tud Greta Gerwig verziója hozzátenni mindahhoz, amit eddig láttunk. Szerencsére nagyon sokat.

Tóth Csaba

A Kisasszonyokat először 1917-ben dolgozták fel még némafilmként, és szinte nem telt el úgy évtized, hogy filmként, tévéfilmként vagy tévésorozatként ne adaptálták volna. Kicsit olyan ez a regény, mint Shakespeare művei: minden korban érvényes és érdekes. Louisa May Alcott könyvében az a jó, hogyha csak simán feldolgozzák, és nem nyúlnak hozzá különösebben, akkor is egy kellemes feelgood film jöhet ki a dologból, ezért a forgatókönyvírók és a rendezők számára erős lehet a kísértés, hogy egy teljes mértékben könyvhű, nem túl kreatív, de tisztességes iparosmunkával álljanak elő. Szerencsére Greta Gerwig nem elégedett meg ennyivel. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne tisztelné az eredetit: Gerwig ugyanis pont azzal tiszteli meg, hogy mer változtatni rajta, és meg meri lépni azokat a lépéseket, amiket az írónő a XIX. században még nem léphetett meg, mert kötötték őt a berögzült szokások és a férfiak irányítása alatt álló irodalmi közeg.
Gerwiget egy darabig csak színésznőként, majd Noah Baumbach filmjeinek kreatív partnereként és forgatókönyvíróként ismerhettük, ám sokáig nem lehetett eldönteni, hogy mindketten géniuszok ebben a kapcsolatban, vagy Baumbach zsenije emeli fel maga mellé Gerwiget. Aztán jött a Lady Bird, amit Gerwig már önállóan hozott tető alá, és az elmúlt évtized egyik legjobb coming of age sztorijával sorra hódította meg a filmfesztiválokat, valamint a díjátadókat. A Lady Bird azonban egy erősen önéletrajzi ihletésű mozi volt, ilyen szempontból pedig tipikus első film, és kicsit tartani lehetett attól (mint minden sikeres első film után), hogy a saját története elmondása után az alkotó a mesélőereje végéhez ért, és egy olyan történettel, ami nem saját magából indul ki, már nem fog tudni mit kezdeni. A korábban mindig kortárs történetekben gondolkodó Gerwig számára igazán nagy kihívásnak tűnt egy XIX. századi sztori elmesélése, hiszen leginkább a mai nagyvárosi nők gondolatvilágának egyik leghitelesebb tolmácsolójaként ismerhettük meg. Gerwig azonban azt csinálta, amit csak a legnagyobbak tudnak: fogta a Kisasszonyokat, és a maga képére formálta azt. Mert ez a Kisasszonyok legalább annyira Louisa May Alcott, mint amennyire Greta Gerwig. Olyan értő, gondolatgazdag és nagyon is 2019-es módon nyúlt hozzá az alapanyaghoz, hogy azt öröm nézni. Értő, feminista olvasat az övé, és nem olyan otrombán, corporate módon feminista, mint mondjuk a Charlie angyalai vagy a Fekete karácsony volt. Gerwig egyszerűen igazságot szolgáltat az írónőnek azáltal, hogy az amúgy is részben önéletrajzi művet közelebb viszi a valós önéletrajzhoz, és bár a lányregényes érzés végig ott van az új adaptációban is, egy zseniális húzással a rendező/forgatókönyvíró idézőjelbe teszi azt, reflektálva arra, hogy mi 2019-ben nézünk egy másfél évszázaddal ezelőtt íródott történetet.
Gerwig kapásból a regény szerkezetét is megbolygatja. Míg eredetileg egy lineáris történetvezetés segítségével ismerhettük meg a March nővérek életét a polgárháború sújtotta Egyesült Államokban, ő borította ezt, és már felnőttként láthatjuk a lányokat először. Innen kerülünk vissza hét évvel korábbra, és ez az ide-oda ugrálós szerkezet végig megmarad. Ez a fajta történetmesélés egyáltalán nem öncélú: Gerwig így ütközteti az idilli kamaszkor idealizált emlékeit a felnőttkor kiábrándultságával és a felnövés nehézségeivel, így is elérve, hogy a filmje egy pillanatra se váljon giccsessé. Amikor például egy szereplőt nagy boldogság ér, egy percre rá már a másik korszakban járunk, ahol ugyanezen szereplő az életét veszti. Gerwig a legnagyobbakat idéző magabiztossággal és tudatossággal mesél, és ha a játékidő első felében még nem is, a másodikban biztosan világossá válik, hogy egy nagy rendező, egy igazi mester vízióját láthatjuk a vásznon. A sokszor indokolatlanul használt „visionary director” kifejezés Gerwigre nézve teljesen indokolt lenne.
Mindezt ráadásul csodás tálalásban kapjuk: Yorick Le Saux operatőr (A Bigger Splash) csodásan meleg színekkel dolgozó, elegáns képi világa azonnal átérezhetővé teszi a March otthon melegét, míg Alexandre Desplat zeneszerző (A víz érintése) könnyed, játékos, szárnyaló zenéje pompásan húzza alá a szereplők kreativitását, vágyait és fiatalságát. A film tempója is kellemesen mesélős: nem túl lassú, de nem is gyors, a vágó pedig külön dicséretet érdemel azért, ahogy a két korszakot egymáshoz illeszti. Egyetlen évszámkiírást leszámítva nincs szükség vizuális mankókra sem a korszakváltásoknál: ami a vágó munkája mellett a színészeket dicséri, akik nem annyira sminkkel, frizurával vagy jelmezzel, hanem inkább a színészi játékkal adják vissza, hogy éppen a hét évvel fiatalabb, vagy a hét évvel idősebb verziójukat játsszák. A szereposztás pedig egészen pompás. Saoirse Ronan ismét bravúrosan szolgál egy Gerwig-filmet, de a testvéreit játszó Emma Watson, Eliza Scanlen és Florence Pugh is mind kitűnőek, különösen az utóbbi. Bámulatosan adja vissza azt, ahogy kamaszlányból nővé válik, és mindezt nem látványos külsőségekkel, csak apró gesztusokkal teszi. Timothée Chalamet ismét jól áll Saoirse Ronannek, Chris Cooper és Meryl Streep pedig rutinos, de érző szívű alakításukkal gazdagítják a filmet. A Kisasszonyok egy csodálatosan keserédes felnövéstörténet egy olyan világban, ahol a nők számára egészen limitáltak voltak a lehetőségek a kiteljesedéshez, de a kreativitás és az életösztön mégis lehetővé tette, hogy boldog életet éljenek, még ha ehhez időnként fájdalmas kompromisszumokat is kellett kötniük.