Sajnáljuk, nem találtuk otthon

By Echte on 05 February 2020 in Aktuális, Filmkritikák0 Comments

2020.02.06. (Sorry We Missed You) Rick családja a gazdasági válság óta egyre nagyobb adósságokkal és nehézségekkel küzd. A munkanélküli családfő egyéni vállalkozásba kezd, egy szállító cég alvállalkozójaként csomagkézbesítőnek áll, s ehhez hitelre vesz egy furgont. Nap, mint nap keményen dolgozik, a munkanapok hosszúak, és fárasztók, a határidők szorosak, nehezen tarthatók. Az elcsigázott Rick mindenáron próbál talpon maradni ebben az embertelenül kizsákmányoló vállalati rendszerben, miközben családját is kezdi elhanyagolni. Pedig idősgondozó felesége munkája is veszélybe kerül, amikor kénytelenek eladni az autóját, s kamasz fiuk lázadó természetével szemben is egyre tehetetlenebbek.

KRITIKA

Ken Loach, ahogy öregszik, úgy lesz egyre érzelmesebb – ez pedig nagyon is jót tett a szociális és társadalmi drámák nagymesterének élvezhetőségén.

Csákvári Géza

A nyolcvankét éves Ken Loach ott folytatja, ahol az Én, Daniel Blake-kel abbahagyta. Olyannyira, hogy a film alaptörténete annak forgatásán jutott az eszébe: egy ételbankban vettek fel jeleneteket, amikor a rendező olyan embereket látott ingyen kosztért állni, akik fel voltak rendesen öltözve. Kiderült, hogy ugyan volt munkájuk, de nem élnek meg belőle. Ez pedig alanyi jogon olyan téma, ami beindította a visszavonulását néha bejelentő, majd visszavonó Loach zsigereit, és villámgyorsan összehozta a Sajnáljuk, nem találtuk otthon forgatókönyvét állandó alkotótársával, Paul Lavertyvel, így végül egy újabb művel bővült a szociálisan érzékeny filmekből álló tekintélyes életmű.
Az új film hőse Ricky (Kris Hitchen), aki ötvenévesen önfoglakoztatott vállalkozóként sofőr lesz egy csomagkiszállító cégnél. Persze először invesztálnia kell (például furgont vesz), meg bérelni kütyüt azoktól, akiktől a konkrét megbízásokat kapja, ezért cserébe pedig éjjel-nappal dolgozik. Ez a helyzet kihatással lesz a családjára is: a gyerekei, akiket egyre kevesebbet lát, nehezen viselik a feszültséget, a nővérként és szociális munkásként lakásokba kijáró felesége sem bírja az extra terhelést (akiknek, nem mellékesen, eladták a kocsiját a furgonvásárlás miatt). Loach és Laverty azt a fajta hiperrealista filmet készítette el, amelyben minden elképzelhető rossz megtörténik a protagonistával. A Sajnáljuk, nem találtuk otthon ezért válik gyorsan egy feszültségekkel teli hatásos drámává. Csupa olyan dolog esik meg a szereplőkkel, ami bármelyikünkkel megtörténhet, a bunkó és agresszív emberekkel való összecsattanásoktól kezdve az olyan abszurd szituációkig, amikor csak azt szeretnénk: legyen már vége az adott rettenetes napnak. A fő dramaturgiai eszköz pedig – kis költői túlzással élve – a néző kikészítése. Magyarul el kell viselnünk, hogy Rickyvel minden rossz megtörténik, ami csak lehetséges, viszont így sokkal eltökéltebb lesz a siker érdekében, mint a valós élet dolgozó polgárai. Ez olykor didaktikussá teszi a filmet, de tény, hogy elég nehéz szájbarágás nélkül dokumentarista eszközökkel érzelmi sokkot előidézni. A célját, hogy magunkra ismerjünk, eléri, és a végén még egy plusz gyomrost is bevisz.
Ken Loach filmjeinek nagy erőssége, hogy általában kevésbé ismert színészeket alkalmaz, nem érdekli a sztárok világa (persze vannak, kivételek, mint az Eric Cantonával forgatott komédiája, a Barátom, Eric), így nyugodt szívvel talál markáns karaktereket. A Rickyt alakító Kris Hitchen is lehengerlő figura a maga módján, s a feleségét játszó Debbie Honeywood is tökéletes, kétségek nélkül elhittem nekik, hogy feszült és elgyötört polgárokat alakítanak. A nagy kérdés az, hogy mennyien gondoljuk művészi erejűnek, vagy akár érdekfeszítőnek a moziban szembesülni olyan nyomorúsággal, amely a saját mindennapjainkat is felzabálja.