A nevek dala
2020.02.06. (The Song of Names) Két földrészen és fél évszázadon átívelő, érzelmes detektívtörténet az Oscar-díjra jelölt Tim Roth (Martin) és Clive Owen (Dovidl) főszereplésével. A film a lenyűgöző és megható zenei motívumokon túl a háború borzalmainak és a történelemből kitörölt lelkek regéje. A címben is szereplő, „A nevek dalával” végződő, a barátság, árulás és megbocsátás témáin átgyűrűző cselekmény bemutatja, hogy a legsötétebb rejtélyek közepette néha csak a zene tudja megvilágítani az igazságot, egyedül a dallamok képesek elhozni a gyógyulást és a megváltást.
KRITIKA
Lehetséges elrontani egy olyan filmet, amiben sikerült összehozni minimum két klasszis jelenetet?
Tóth Csaba
Talán nem túlzás azt állítani, hogy A nevek dala bizonyos értelemben az Akik maradtak testvérfilmje. Kezdjük azzal, hogy mindkét mű erősen kötődik Magyarországhoz, bár A nevek dala csak annyiban, hogy hazánkban forgatták, és számos magyar szakember vett részt az elkészítésében. Másodsorban mindkét film holokausztmozi, de egyik sem magát a holokausztot emeli fókuszába, hanem az emlékét. Azt, hogy milyen együtt élni egy ilyen borzalommal, és milyen örökséget hagy azokra, akiknek sikerült túlélniük. Egyik sem nagy költségvetésű mozi, bár az kétségtelenül érződik, hogy A nevek dala egy kanadai koprodukció, amelyet a szakmájukban régóta ismert/elismert emberek készítettek: itt a kamerának több alkalma van kitörni a lakásbelsőkből, és még egy-egy impozáns tömegjelenetre is futja, szemben Tóth Barnabás filmjének intimitásával, ráadásul az alkotóknak olyan világsztárokat sikerült megnyerni a főszerepekre, mint Tim Roth és Clive Owen. De A nevek dala nem csak külsőségeiben nagyon más mozi. A középpontjában egy rejtély áll, és ilyen értelemben krimielemeket is hordoz, ráadásul az alkotók a teljes történetet a zenére fűzték fel, itt minden ekörül forog. Ez nem is csoda, hiszen az eredeti regény írója, Norman Lebrecht évtizedekig zenekritikusként dolgozott.
A film egy izgalmas jelenettel indít: egy hatalmas tehetségű hegedűművész, Dovidl épp a bemutatkozó koncertje előtt szívódik fel. A teltházas terem vendégei mind csalódva mennek haza, a koncert elmarad, róla pedig soha senki nem hall többé. Aztán ugrunk néhány évtizedet az időben: Dovidl egykori jó barátja, Martin azóta sem adta fel, hogy megtudja, mi történt azon a rejtélyes estén, és a fél világot átkutatva próbálja megtalálni a hegedűzsenit, mert a férfi lóg neki és a családjának egy koncerttel. A film nagy részét ez a nyomozás adja, miközben flashbackekben nézhetjük végig (mindkét szereplőt három különböző színész alakítja) gyermek- és fiatalkoruk fontosabb eseményeit is, amelyekben mindig fontos helyet kap a hegedű és a zene.
Érződik, hogy a film rendezője, François Girard (A vörös hegedű) a zene világából jött, mert az ezzel kapcsolatos jelenetek élnek a leginkább. Az óvóhelyen megszólaló hegedűpárbaj, vagy a nagykoncert előadása pazarul megkomponált, gyönyörűen filmre vitt pillanatok, és Howard Shore is a film témájához méltó kompozícióval rukkolt elő, pedig egyáltalán nem lehetett könnyű dolga. A hegedűs jeleneteknél meg-megvillan az alkotói zsenialitás, azonban a film többi részéről ez sajnos nem mondható el. A sztori középpontjában Tim Roth unalmas és érdektelen karaktere áll, szemben a Clive Owen által játszott meg nem értett zsenivel, és ez az egész filmre rányomja a bélyegét. Nem Martin, hanem Dovidl karaktere az érdekes, valami rejtélyes okból mégis az utóbbiból csináltak mellékszereplőt, jó eséllyel a keretül szolgáló, sajnos egyáltalán nem túl izgalmas nyomozás-szál miatt. Dovidl története tényleg megérdemelne egy filmet, de A nevek dala sajnos Martin sztorijára fókuszál.
113 perc, kanadai-magyar
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!