A búcsú

By Echte on 05 February 2020 in Aktuális, Filmkritikák0 Comments

2020.02.06. (The Farewell) Billi még kisgyerekként költözött szüleivel New Yorkba, így ő maga sokkal inkább amerikainak vallja magát, míg szülei sokkal inkább a kínai hagyományokat követik, Kínában élő nagymamája pedig teljes mértékben a hagyományos kínai értékrendek szerint él. A kulturális különbségek akkor domborulnak ki igazán, amikor a nagymama súlyos beteg lesz és a családtagoknak dönteniük kell: elmondják neki a tragikus hírt vagy eltitkolják előle, had élvezze az utolsó heteket, amit a családdal tölthet.

KRITIKA

Ellenállhatatlanul bájos, világszerte ünnepelt önéletrajzi dramedy hagyományokról és identitásról, egy szeretetteljes kínai családról. És kifejezetten jót tesz neki a hollywoodi hangvétel.

Kovács Gellért

Persze az lett volna az átlátszó, ha az író-rendező Lulu Wang le szerette volna tagadni filmjének stílusával, hogy mennyire s miben hatott rá az a közeg, amelyben kisiskolás kora óta él: a 36 esztendős alkotó jóval többet volt már az Egyesült Államokban, mint szülőhelyén, Pekingben, s nyilvánvalóan erősen meghatározza rendezőként azt, ahogy a világot látja és láttatni akarja, hogy milyen filmnyelvet beszél Hollywood.
S kissé meglepő módon épp ezért különleges mozi A búcsú – valahol pont úgy működik, mint ahogy Billi érzi magát (Awkwafina sokkal inkább érzékeny színész itt, mint multifunkcionális sztárreménység): ő egy laza, de nagyon is önmarcangoló lány, akinek a nagymamája (Shuzhen Zhao) Csangcsunban lakik. Ismerős ott neki minden, ugyanakkor idegen is: kínai származású amerikai állampolgárként képes kívülről látni Kínát. Nem az otthontalanság érzése ez, mert van benne valami inspiráló – hiszen Billi, bár nem igazán találja a helyét, mégis úgy érzi, hű a gyökereihez. Igaz, már töri kicsit a kínait.
Nos, Wang filmje is töri kicsit a kínait, pontosabban meg sem próbálja velünk elhitetni, hogy mindent ért az ott élő emberek szokásaival kapcsolatban. Sőt, A búcsú abban a legjobb, hogy megismertessen minket néhány különös szokással, de önterápiás jellege miatt nem tűnik mesterkéltnek: mintha a készítője velünk együtt közeledne népéhez.
A történet alaphelyzete annyi csupán, hogy Billi nagyijánál (mennyi szeretet van abban a kifejezésben, hogy Nai Nai!) előrehaladott tüdőrákot diagnosztizálnak, s úgy dönt a família, hogy az egyik unokának rendeznek egy kamuesküvőt, hogy még utoljára együtt lehessenek mindahányan, és őrülhessenek a nagymamának – de a diagnózist eltitkolják előle. Billi lázadna a hagyomány ellen: szerinte meg kellene tudnia Nai Nainak, hogy hamarosan meghal, ám kénytelen belemenni a szomorú játékba, s ugyan szülei félnek attól, hogy lebuktatja a családot, ő is Csangcsun felé veszi az irányt.
A búcsú ízlésesen, remek érzékkel használja a csendesen lázadó Billi fókuszát, hogy természetes, de nagyon is szórakoztató stílusban és ritmusban feltárja előttünk a kínaiak indokait és meggyőződésük okait. Persze a film már jól tudja, amit mi nem (azt, hogy mi lesz a történet tanulsága), de nem is csak az utolsó pillanatokért szívmelengető érzés átélni ezt a történetet. Hanem azért, mert úgy tud ironikus lenni, hogy közben tiszteletteljes is, úgy képes Kínáról mesélni, hogy az mindenki számára közérthető, ugyanakkor hiteles – és úgy mer igazán szellemes lenni, hogy nem poénkodja el a témáját. Egyszerűen minden kockáján érződik, hogy legalább annyira szól egy bizonyos kultúráról, mint arról, hogy a mozi jó esetben mennyire alkalmas lehet arra, hogy pont az érzelemdús ismeretterjesztéssel töröljön el érzelmi határokat ember és ember között.