Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása)
2020.02.06. (Birds of Prey: And the Fantabulous Emancipation of One Harley Quinn) Harley Quinn (Margot Robbie) sosem volt jó kislány. Sem normális. De amióta Gotham legizgalmasabb nője szakított Jokerrel, megváltozott benne valami. Feladja addigi magányát, és három nem kevésbé életveszélyes barátnőjével, Fekete Kanárival, Vadásznővel és Renee Montoyával indul újabb kalandokra. És amikor egy gonosz maffiavezér elrabol egy fiatal lányt, úgy dönt, társnőivel együtt kipróbálja, milyen érzés, ha egyszer a jó oldalon harcol. Hát, furcsa. Lehet, hogy nem is bírja így sokáig. A gyönyörű Margot Robbie egymástól egészen különböző szerepkörökben bizonyította már, milyen nagyszerű színésznő, de a legnagyobb dobása Az Öngyilkos Osztag-hoz kötődik. A megzabolázhatatlan, gátlástalan, vad és szexi képregényfigura, Joker menyasszonya, Harley Quinn most igazi főszereplőként tér vissza.
KRITIKA
Margot Robbie valóban csodasztikus!
Arányi Zsuzsanna
Ahogy a Suicide Squad esetében, ezúttal is a Harley Quinnt elképesztő energiával és lelkesedéssel megformáló, kétszeres Oscar-jelölt Margot Robbie játéka a film legerősebb pontja, de a Ragadozó madarak más tekintetben is köröket ver az Öngyilkos osztagra, ez azonban még nem jelenti, hogy ne lenne jó néhány negatívum is közös a két filmben, mint például a karakterek ívével való mostoha bánásmód és a kaotikus történetvezetés. Előbbi főleg Fekete Kanári esetében zavaró, aki egyik pillanatról a másikra egy teljesen más habitusú csaj lesz gyakorlatilag, a Vadásznő alig kap játékidőt, és szándékosan csavarnak egyet a karakteren (az már ízlés dolga, hogy ez mennyire volt jó ötlet). Az ad hoc alakuló, hangváltásokban dúskáló történetet egy ügyes (lusta?) húzással azzal magyarázzák a készítők, hogy vizuálisan és szó szerint kimondva is tudtunkra adják: antihősnőnk megbízhatatlan elbeszélő, márpedig ezt a kusza, a szivárvány minden színében játszó glitterrobbanásnak is beillő mozit Harley Quinn szűrőjén keresztül látjuk. Ezzel persze csak elvi síkon oldották meg a kérdést, az egyenetlenségérzet ettől még ott marad. A készítők maguk is azt nyilatkozták, hogy több DC-füzetből csemegézve kivették a nekik tetsző falatokat, és azt tálalták fel a nézőknek, ez pedig nagyon érződik a végeredményen – egész pontosan, hogy az összetevőket nem dolgozták össze, csak egymás mellé pakolták. Ennek megfelelően az ínycs
iklandó, jólesően őrült jelenetek mellett akadnak sótlanul unalmas vagy épp túlfűszerezett szcénák is, így a végső produktum vegyes szájízt hagy maga után. A történetre nem érdemes túl sok szót fecsérelni az elmondottakkal összefüggésben, a karaktereket egy elképesztő hatalmat adó gyémánt lendíti mozgásba, de a film valójában az alcímben felvázoltakról szól. Ahogy az várható volt, ez nem a Ragadozó Madarak, hanem Harley Quinn mozija, aki a Jokerrel való szakítása után nem csak arra döbben rá, hogy toxikus párkapcsolatából szabadulva szinte egész Gotham a bőrére pályázik, hanem hogy fel kell fedeznie Puddin nélküli önmagát. Aggodalomra semmi ok, ez a film sokkal organikusabban nyomja a girl powert, mint a Charlie angyalai (túlzott mélységet azért itt se keressünk, már csak a felszínesen felvázolt és nem konzisztensen kezelt karakterek miatt se), és szerencsére nem is gondolja, hogy semmilyen más standardnak nem kell megfelelnie, miután kipipálta a feminizmus-kompatibilitást. Így az eszelős soundtrackre hangolt akciójelenetek változatosak és ötletesek (ebben a John Wick-filmeket dirigáló Chad Stahelskinek is benne van a keze munkája), a poénok többször működnek, mint nem (bár a negyedik fal lebontását a Deadpool sokkal szórakoztatóbban csinálta), illetve kapunk egy jó értelemben ripacskodó Ewan McGregort, aki lubickol a negédesen szociopata Fekete Maszk szerepében.
A végső százalék a VOX írói által adott százalékok átlaga!
109 perc, amerikai
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!