A Mennyországnak kell lennie

By Echte on 19 February 2020 in Aktuális, Filmkritikák0 Comments

2020.02.20. (It Must Be Heaven) Elia menekül Palesztinából egy másik hazát keresve, csak hogy azt a Palesztinát találja meg újra, amit a háta mögött hagyott. Az új élet ígérete a vígjátéki hibák sorához vezet: Elia bárhová is utazik Párizstól New Yorkig, valami mindig a hazájára emlékezteti. A többszörös díjnyertes rendező, Elia Suleiman egy komikus identitás-kereső filmet forgatott a hovatartozásról, amelyben felteszi a legfontosabb kérdést: hol van az a hely, amit igazán otthonunknak mondhatunk?

KRITIKA

Vannak a világban lehengerlő személyiségek, akik intelligenciájukkal, eleganciájukkal, kisugárzásukkal, vagy egyéb, meg nem fogalmazható módon olyan karizmával rendelkeznek, hogy nem lehet kikerülni a hatásuk alól. A filmművészetben ilyen személyiség Elia Suleiman.

Csákvári Géza

A palesztin művész, nem mellékesen, már az 1996-ban Velencében díjazott első nagyjátékfilmjében (Chronicle of a Disappearance) is szerepelt, egyfajta univerzális szemlélődő és folyamatosan mozgásban lévő karakterként, akinek az esetében nyilván nem véletlen, hogy ES-ként jelenik meg a stáblistán. Nincs ez másképpen az ötödik egész estés műve, A Mennyországnak kell lennie esetében sem: ES visszatér, és most elhagyja Názáretet, hogy a világ más pontjain keresse a békét és a boldogságot, mint egyfajta parafrazeált migráns. A cselekmény jelentős játékideje Párizsban és New Yorkban játszódik, triviálisan két olyan helyen, ahol Suleiman több évet élt. A mű stílusa, a Suleiman-életműnek megfelelően abszurd gegekre épül, amelyneknek ES aktív szereplője, vagy szemtanúja.
Olyanok ezek, mintha feljegyezte volna a valós életben megtörtént hihetetlen jeleneteket, és azokat egyfajta lírai mozgóképpé alakította volna. Aztán persze az alkotó, aki a kamera mindkét oldalán jelen van, egyre nagyobb kontraszttal dolgozik, eljut a totális szürrealizmusba, a végtelenségig túltolva. Ami pedig meghökkentő, hogy a humor túltolása drámaiságba alakul át a szemeink előtt. Nagyon kevesen tudják így kifejezni magukat: Suleiman képekkel mesél, ahol tudja, mellőzi a szavakat – tulajdonképpen az egész filmben egyszer szólal meg, és az mondja: „Palesztin vagyok” –, és színészi valójában, manifesztációjában a tökéletes fapofát hozza ehhez. Nem erőltetett komikummal „csinálja a semmit”, hanem a totális eszköztelenséggel van jelen a kompozícióban.
Ami viszont mégis új a korábbi műveihez képest, hogy reagál a világ dolgaira, miképpen a környezet is sokszor szankcionálja a jelenlétét. Mindemellett az egész film egy világtabló, amely egyszerre szól a kulturális gyökereink fontosságáról és az elvándorlásról. De fogalmazhatnánk úgy is, hogy hiába megy a világ boldogabbnak és szabadabbnak tűnő részeibe ES, ő már csak palesztin marad, és idegenként kezelik. Ami viszont folyamatosan utoléri, az a politika és a háborús készülődés. Hiába vagyunk Európában, vagy Amerikában, a világ paranoiája ugyanaz, mint az őshazában, azaz a rasszizmus mindenhol jelen van. Ez az a pont, amikor a film tréfás részeit tragikusan is fel lehet fogni – ez nyilván függ az adott néző álláspontjától, jelesül, hogy mit is lát bele az ábrázolt világképbe. Azt azonban nem lehet vitatni, hogy amit Elia Suleiman elénk tár, az görbe tükör, és talán a film címe sem véletlen. A Mennyországnak kell lennie. De sokkal inkább a pokolról van szó, ahonnan nincs semmilyen kiút.