A láthatatlan ember

By Echte on 26 February 2020 in Aktuális, Filmkritikák0 Comments

2020.02.27. (The Invisible Man) Amit nem látsz, az nem árthat neked. Az Emmy-díjas Elisabeth Moss (Mi, A szolgálólány meséje) a főszereplője ennek a félelmetes modern mesének, melyet a Universal klasszikus szörnykaraktere ihletett. Cecilia Kass egy erőszakos kapcsolat csapdájában vergődik egy gazdag és briliáns tudóssal, de egyszer csak úgy dönt, hogy megszökik éjnek évadján, és elrejtőzik. Tervében segítségére van a nővére, egy gyerekkori barát és annak tinédzser lánya. Ám amikor Cecilia erőszakos exe öngyilkosságot követ el, és hatalmas vagyonának egy jelentős részét feleségére hagyja, Cecilia arra gyanakszik, hogy élettársa halála csak színjáték volt. Amikor a hátborzongató események sora halálos fordulatot vesz, és szerettei életét veszélyezteti, Cecilia elméje kezd megbomlani, miközben kétségbeesetten próbálja bizonyítani, hogy kísérti őt valaki, akit senki sem lát…

KRITIKA

Valahogy így kell rebootolni egy klasszikust. Leigh Whannell lebilincselő, érzelmileg felkavaró, mesteri pszichohorrort alkotott.

Hungler Tímea

Tette mindezt úgy, hogy H. G. Wells több mint 120 éves, azonos című regényét a párkapcsolati erőszak mentén gondolta újra: a láthatatlan ember egyszerre jelenti a filmben az egyedülálló találmányokkal rendelkező, világhírű optikust, Adriant (Oliver Jackson-Cohen) és annak építész barátnőjét, vagyis a tulajdonképpeni főszereplőnket, Ceciliát (Elisabeth Moss). Hősnőnk rögtön a film elején egy olyan viszonyból próbál szabadulni, amelyben valójában már jó ideje láthatatlan: nincs saját akarata, a férfi alkotórészeként, a barátaitól elszigetelve éli az életét, nem egyszer a konkrét fizikai erőszaknak is kitéve.
Bár a hírek szerint Cecilia sikeres szökését követően Adrian bánatában öngyilkosságot követett el, a nő mégsem nyugodhat meg: agorafóbiától, poszttraumás stressztől szenved, és kezd szent meggyőződésévé válni, hogy a férfi talán mégsem halt meg.
Whannell profin és egyáltalán nem didaktikusan vázolja fel, hogyan néz ki egy bántalmazó kapcsolat, mennyire „láthatatlan” valójában az áldozat még a közvetlen környezete számára is. Hiába támogatja Ceciliát mind a jó barátja, James (Aldis Hodge), akinél a szökése után meghúzza magát, mind a húga, Alice (Harriet Dyer), mindketten azt gondolják, hogy képzelődik, amikor a félelmeiről és a tapasztalatairól számol be nekik; idővel pedig – ahogy egyre durvább dolgok történnek – kezdik az elmeállapotát is megkérdőjelezni. Az a kegyetlen elmejáték, amit Adrian Ceciliával űz, jó időre ugyanúgy elbizonytalanítja a nézőt, mint Cecilia támogató körét: lehet, hogy a nő idegei tényleg felmondták a szolgálatot, és csak egy meggyötört lélek hallucinációit látjuk?
A terrort, a szorongást, a meg nem értettséget, a tehetetlenséget azért vagyunk képesek átélni olyan intenzíven a film során, mert végig Cecilia nézőpontjából látjuk a dolgokat – így válhat fenyegetővé egy nyitva felejtett ajtó, egy bemélyedés a szőnyegen, vagy hogy lecsúszott rólunk álmunkban a takaró. A kamera (operatőr: Stefan Duscio) a sarkokat, a szobákat, a folyósokat pásztázza, mindig újabb és újabb jelek, bizonyítékok után kutatva – látszólag minden változatlan, a fenyegetettség érzése mégis állandó.
Elisabeth Moss A szolgálólány meséjében lényegében ugyanezt a karaktert játszotta el: egyszerre roppant sebezhető, a végsőkig megnyomorított lélek, ugyanakkor az akarata mégis törhetetlen, képes hihetetlen lelki erőről tanúságot tenni a legváratlanabb pillanatokban. A film az utolsó harmadában néhány nem várt fordulatot is tartogat, és a játékidő alatt csak nagy ritkán ül le. Azt mindenesetre ismét fényesen bizonyítja, hogy a műfaj és a társadalmi problémák felvetése egyáltalán nem zárják ki egymást.