Előre
2020. március 5. (Onward) Egy városi fantáziavilágban két tizenéves elf-fivér nem mindennapi küldetésre indul, hogy kiderítsék, maradt-e még némi varázslat a világban. A Pixar vadonatúj filmje 2020 tavaszán a mozikban!
OSCAR-JELÖLÉS 2021
(Legjobb animációs film)
KRITIKA
Animációs filmben még sosem láttunk olyan menő autós üldözést, mint amit a Pixar most az Előrében produkált, de szerencsére nem ez az egyetlen dolog, amiért megéri jegyet váltani az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb animációs filmjére.
Tóth Csaba
Bár a Pixar hosszú éveken át a tévedhetetlen stúdiók közé tartozott, ezt az imidzsüket a Verdák folytatásaival, a Dínó tesóval, valamint a Merida, a bátorral azért sikerült levetkőzniük. Ez mondjuk nem is akkora baj: iszonyatosan nagy nyomást jelenthet, ha valahol minden egyes filmtől azt várják, hogy zseniális és filmtörténeti jelentőségű legyen. Új projektjük, az Előre azért is számít mérföldkőnek a stúdió életében, mert az elmúlt években a munkáik nagy részét folytatások tették ki, és ugyan ezek többsége (pl. A hihetetlen család 2, Toy Story 4) igencsak jól sikerült – bárcsak minden folytatás ilyen lenne -, kissé szomorú volt látni, hogy egy sokáig az eredetiségéről és bátorságáról ismert stúdió is beadta a derekát a hollywoodi franchise-rendszernek, és egyre kevesebb kockázatot vállaltak. Úgy fest, ez nekik is feltűnt: ígéretük szerint a Toy Story 4 után most néhány évig csakis eredeti történetekkel rukkolnak majd elő, és ennek az első állomását jelenti az Előre.
A Pixartól többnyire nem azt szokhattuk meg, hogy nagyon személyes történetekkel álljanak elő, ők inkább az univerzálisat keresik a sztorikban, azt, amihez mindenki tud kapcsolódni. Nincs ezzel baj, mivel, ha valaki százmillió dollárba (vagy akár többe) kerülő filmeket készít, azt minél szélesebb tömegnek kell eladni ahhoz, hogy nyereséget termeljen. Az Előre azonban olyan szempontból mindenképp unikális, hogy ugyan Dan Scanlon saját családi történetét mondja el animációs és mesés formába öntve, ezt mégis úgy tudja elmesélni, hogy Budapesttől Szöulon át Mexikóvárosig bárhol érthető és átérezhető legyen. Mivel a film középpontjában a gyász áll, félő volt, hogy a stúdió a Coco után tud-e még a témában valami újat mondani, de nem kell aggódni, simán megoldották. Részben azzal sikerült újítaniuk, hogy egy teljesen más, korábban még sosem látott világba helyezték a történetet, részben pedig azzal, hogy a megközelítésük is teljesen különbözött attól, amit három éve a Cocóban láthattunk.
A film szívét itt két testvér közti erős kötelék adja, a gyász pedig inkább kíváncsiság formájában jelenik meg: mivel a két főszereplő, Ian és Barley még nagyon kicsik voltak akkor, amikor az apjukat elveszítették, nem is nagyon tudták meggyászolni őt, inkább csak egy erős hiányérzet maradt bennük. Tudni akarják, milyen volt az édesapjuk, valamint azt is, hogy mennyire és miben hasonlítanak rá. Ez a kíváncsiság adja a karakterek fő mozgatórugóját, és ez indítja be a sztorit akkor, amikor apjuk egy rájuk hagyott ősi varázslattal azt kéri tőlük, hogy 24 órára hozzák vissza őt a halálból a valódi világba, hogy egyszer az életben egy jót beszélgethessenek, és kicsit megismerjék egymást. A varázslat azonban félresikerül, a két srácnak pedig mindössze egy napja van arra, hogy mentsék a menthetőt, és esélyt kapjanak arra, hogy legalább egy kis időt az apjukkal tölthessenek.
Az Előre a szerkezetében egy vérbeli road movie. Ian és Barley a városuk környékének országútjain kalandoznak az utóbbi lepukkant verdájával, és miközben a mágikus követ keresik, számos izgalmas találkozást élnek át. Érződik, hogy Dan Scanlon (Szörny Egyetem) is akkor érzi igazán elemében magát, amikor a srácok már úton vannak: a Mantikór tavernájába érve hirtelen életre kel a kissé nehézkesen és vontatottan induló film, és a karakterépítés is jobban megy neki, amikor kalandozás közben történik, és nem annyira direktben, mint a film első félórájában. A nyitány tényleg annyira átlagos, hogy kezdtem azt hinni, a Pixar megint nem volt csúcsformában az Előre készítésekor, de amikor működni kezd a film, hirtelen minden a 
helyére kerül, a vége pedig annyira megható lett, hogy lazán feledtetni tudják a nézővel a nyögvenyelős indítást. A film közben egyáltalán nem éreztem azt, hogy itt majd a végén megindulnak a könnycseppjeim, eléggé lekötöttek az olykor akár az Indiana Jones-filmeket, máskor pedig az AD&D fantasy szerepjátékot (a film egy nagy főhajtás a régimódi szerepjátékok előtt) megidéző kalandok és helyzetek, valamint a jókor, jól megvillanó, egészen szuper humor. A film poénjai részben abból táplálkoznak, hogy ugyan egy high fantasy világban járunk, de mivel a mágia időközben kiveszett belőle, minden egy kicsit otrombán hétköznapi lett, például a fantasy tavernák már családi ebédeltetésre szolgáló, Disneylandbe illő, lélektelen templomai a konzumizmusnak. A Barley-t szinkronizáló Chris Pratt szintén csúcsformában humorizál, remélhetőleg a magyar változatban – a filmet még csak eredeti nyelven láthattam – sem veszik el túl sok abból a lehengerlő, a korai komédiáit idéző energiából, amivel végigtolja az egészet. Akciójelenetek is vannak dögivel, ahol azt is sikerül megoldaniuk, hogy amit látunk, az egyszerre legyen izgalmas és vicces, ami nem könnyű mutatvány, lévén, a poénok könnyen el tudják hessegetni az izgalmakat.
Lehet, hogy az Előre sosem lesz ott a Pixar-filmek élbolyában, de egy ilyen magas minőségben dolgozó cégnél még a középmezőnybe jutni sem kis teljesítmény.
102 perc, amerikai
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!