Portré: Michel Gondry
Az álmodó tudománya – A Michel Gondry-portré
A zseniális kliprendezőből mozifilmessé lett Michel Gondry kétségkívül a kortárs film egyik legfantáziadúsabb mesélője — a fantázia és a mese szavak pedig esetében nem csak afféle szokásos fordulatok. (Cikkünk eredetileg a VOX mozimagazin 2013. májusi számában jelent meg.)
Villányi Dániel
Michel Gondryval az a furcsaság esett meg, hogy noha ő maga tősgyökeres francia, mégis a legújabb, szám szerint hetedik mozifilmes rendezése, az e hónapban vásznakra kerülő Tajtékos napok lesz az első francia filmje. A hazatérés pedig ezzel a filmmel más értelemben is megvalósulhat: úgy tűnik, a Tajtékos napokban Gondry visszatér azokhoz a formákhoz, motívumokhoz és elbeszélésmódhoz, amely mozifilmes pályája kezdetén, a legnagyobb sikerek idején jellemezték őt — és amelyeket az utóbbi időben fokozatosan elhagyni látszott.
Michel Gondry 1963-ban egy elég menő helyen, Versailles-ban született egy elég menő családban: a nagyapja találta fel a szintetizátort, édesapja elektromos gitárokat adott el és számítógépeket programozott, édesanyja pedig zongoraművész volt. Nem csoda hát, hogy meglehetősen kreatív környezetben telt Michel gyerekkora, és az sem, hogy először a zene iránt kezdett el érdeklődni. Aztán jött a rajz és a grafika is egy párizsi képzőművészeti suli formájában — ez irányú érdeklődését és képzettségét pedig azóta is magukon viselik a filmjei. Viszont mégis a zene felé indult el először: az említett iskolában alapított egy zenekart (Oui-Oui), melynek ő volt a dobosa, és szép sikereket értek el, két nagylemezzel és jó pár klipes nótával. Amely klipeket persze Michel Gondry rendezte — így került bele a 
filmezés világába, noha mindig is fontos volt számára a mozi, személyiségfejlődése egyik fontos segédeszközeként emlegeti a filmeket. A rá legnagyobb hatást gyakorló filmként pedig érdekes módon a Le voyage en Ballon (’Utazás a léghajón’) című francia ifjúsági filmet említi: „Ez az első film, amire emlékszem. Ez az a film, amit a legjobban szeretek újranézni. Az ember ilyen fiatalon még nagyon érzékeny arra, amit lát, nagyon intenzívek számára a filmből jövő benyomások és érzések. Annyira, hogy utána azokhoz próbál idomulni. Én például egész életemben azokat az érzéseket próbálom újjáteremteni, amiket akkor éltem át.”
A Oui-Oui egy idő után feloszlott, de addigra már Gondry sikeres és elismert kliprendező lett, főleg miután Björk is felfigyelt rá: az izlandi sztár véletlenül látta meg egyik videóját az MTV-n, és egyből felkérte egy közös munkára. Ez volt a Human Behaviour című dal és klip, mely egy csapásra a legkeresettebb rendezők egyikévé tette Gondryt a zeneiparban. Gondry és Björk együttműködése azóta is tart, de a rendező néhány éven belül még olyan más sztárzenekaroknak és előadóknak is készített klipeket, mint a White Stripes, a Chemical Brothers, Kylie Minogue, a Massive Attack, Beck, vagy a Radiohead. Emellett pedig (ahogy az már a kliprendezőkkel lenni szokott) a reklámipar is gyorsan felfedezte magának, és tucatszám gyártotta az ötletes szpotokat a legnagyobb világcégek számára. Ezen a téren még csúcstartónak is számít: az 1994-es Drugstore című, Levi’snek gyártott rendezése máig a világ legtöbb szakmai díját elnyerő reklámfilmje. Gondry tevékenysége a zenei- és reklámiparban nemcsak azért érdekes, mert megalapozta vele a karrierjét, és mert a stílusa látványosan felismerhető már akkoriban is — és mert a mai napig sem állt le vele. Számos olyan dolgot talált vagy fejlesztett ki, amely később divattá vált a mozifilmekben is: ilyen például az ún. „bullet time” effekt, amely a Mátrix révén lett ismert és közkedvelt, pedig Gondry alkalmazta először — egy Smirnoff Vodka reklámban…
A kilencvenes évek második felétől kezdve jó néhány rendező került át a klipek világából Hollywoodba, többek között David Fincher és Spike Jonze is. Utóbbi ajánlotta Michel Go
ndryt az egyik hollywoodi stúdió figyelmébe, aki így el sem kerülhette a sorsát — no nem mintha el akarta volna, hiszen mindig is többre tartotta a mozit a tévés műfajoknál. Bemutatkozó mozifilmje a Libidó – Vissza az ösztönökhöz lett, egy kisköltségvetésű, de sztárokat (Tim Robbins, Patricia Arquette) szerepeltető szokatlan komédia, amely összehozta Gondryt valakivel, akinek a világa nagyon illett hozzá: Charlie Kaufman forgatókönyvíróval. Az emberi természetet a vágyakon, a tanult és ösztönös szerelmi és szexuális késztetéseken keresztül vizsgáló film a maga vállaltan modellszerű történetével kiváló gyakorlóterepnek bizonyult Gondry számára, noha átütő sikert nem aratott. Annál inkább a következő Gondry-Kaufman együttműködés: a 2004-ben bemutatott Egy makulátlan elme örök ragyogása minden idők egyik legszebb és legszabálytalanabb szerelmesfilmje: benne a drámai szerepben is bizonyító Jim Carrey küzd az agyából a szakítás után saját kérésére törölni tervezett exbarátnője, illetve a vele kapcsolatos emlékek elvesztése ellen. Gondry saját bevallása szerint az általa instruált összes színészi alakítás közül Kate Winsletet szerette a legjobban rendezni ebben a filmben, mely aztán nemcsak óriási kritikai és 
anyagi sikert hozott, de még egy Oscart is Gondrynak és Kaufmannak a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriájában.
Két Kaufmannal közös film után jött két „teljesen saját” mozi, melyeknek rendezését és forgatókönyvét is egyszemélyben vállalta Gondry — és amelyekkel bebizonyította, hogy megy ez neki önállóan is. Igaz, Az álom tudománya kicsit az Egy makulátlan elme örök ragyogása utánérzésének tűnt, vagy valami hasonlónak, csak kisebb léptékben, és még merészebb formai megoldásokkal. Gael García Bernal és Charlotte Gainsbourg édesbúsan játékos szerelmi története mindenesetre ahhoz mindenképp elég volt, hogy fenntartsa Gondry renoméját és pozícióját azon rendezők között, akiknek érdemes odafigyelni minden munkájára. Következő filmjére pedig aztán tényleg érdemes volt odafigyelni: a zseniális alapötletből születő Tekerd vissza, haver! igazi kultuszfilm lett, és még egy azóta is használatos fogalmat („svédelés”) is bevezetett. A letörölt videokazettákra a filmeket házilag újraforgató külvárosi balfékek kalandjai annak ellenére tudtak rendkívül 
emlékezetessé válni, hogy igazából nem sikerült kiaknázni minden, az alapötletben rejlő lehetőséget — és hogy a film a pénztáraknál sem aratott.
„A Vissza a jövőbe az egyik kedvenc filmem, szóval ha valaki megtalálna egy mókás, ötletes, nagyköltségvetésű filmmel, akkor azt szívesen elvállalnám.” — nyilatkozta még korábban Gondry, a 2000-es évek végén pedig eljött a pillanat, amikor megkeresték egy ilyen tervvel. Ő pedig elvállalta, így a Zöld Darázs című szuperhősmozi lett a következő filmje — már ha nem számoljuk a közben levezényelt tévés melókat és dokumentumfilmeket. A Zöld Darázsban Gondry megpróbálta összehozni saját stílusát egyrészt Seth Rogen (főszereplő és forgatókönyvíró) humorával, másrészt a szuperhős-film zsánerével — a műtét pedig sikerült, ám a beteg meghalt. Azaz a maga módján működött a film, csak épp igazán jó nem lett, és a sok szék között a pad alá esett, alkotói és befogadói szempontból is — így végül egyértelmű bukásként maradt meg az emlékezetben. Nem csoda, hogy ezután Gondry valami újat és teljesen mást akart csinálni. Sajnos azonban ez sem sikerült igazán: a The We and the I című minimálprojektje egy New York-i buszút története, mely a suliból hazafelé tartó srácokat-lányokat követi végig, szinte valós időben, miközben a köztük lévő viszonyok finom változásaira figyel, szinte dokumentarista — és meglehetősen unalmas — módon. Nem csoda, hogy a filmet a legtöbb országban be se mutatták, így a magyar mozikat is elkerülte.
„A világot önfeledten habzsoló pár szerelmi történetében az abszurditás humorával, kiapadhatatlanul változatos őrültségeivel támadja a hamis értékek, a pózokkal teli sznobizmus konzerválóit, úgy, hogy a meglepő szófordulatok, szinesztéziák és szürrealista helyzetek mögött azért mégiscsak az alapvető emberi érzések görgetik a szerelmi történet cselekményét.” — hangzik Boris Vian Tajtékos napok című regényének könyvismertetője, és nem olyan ez a leírás, mintha egy egyenesen Gondrynak teremtett alapanyagról lenne szó? A kultuszregényt ráadásul sokan megfilmesíthetetlennek tartják nyelvi játékai és bravúrjai miatt — így igazán szép kihívást is jelent a hazatérés a mindig új utakat kereső Gondrynak.
Michel mondta
„Minden nagy ötlet a teljes ostobaság határán egyensúlyozik.”
„Az én munkám abban áll, hogy felfedezzem: kik is igazából a szereplőim, találjak velük olyan közös dolgokat, amin keresztül ki tudom fejezni magam, és amik révén ők is meg tudnak nyilatkozni rajtam keresztül.”
„Ha forgatok valamit, próbálok szándékosan törekedni rá, hogy ne legyenek benne utalások más filmekre.”
„A szuperhősök ábrázolása általában teljesen fasiszta módi szerint zajlik. Ha belépsz ebbe a világba alkotóként, a rajongók úgy érzik: valami olyat veszélyeztetsz, ami az övék. Azt akarják, hogy alkalmazkodj, különben nem fognak szeretni. A hagyományosat akarják.”
„Időnként sokkal jobb, ha az embernek kevesebb pénze van egy filmre, de több szabadsága.”
„Ha kreatív emberek vesznek körül, egy idő után te magad is kreatív akarsz lenni.”
„Úgy gondolom, sokkal több minden közölhető az emberekkel filmeken, mint videoklipeken keresztül. Talán azért is gondolom ezt, mert egy régebbi generáció tagja vagyok, aki a filmek segítségével vált függetlenné és önállóvá, és erre a klipeket alkalmatlannak tartom. Az emberek általában azt gondolják, hogy a klipekkel sokkal több mindent lehet csinálni, nagyobb a szabadság — de szerintem a filmekben is számtalan olyan lehetőség rejlik még, amikhez nem is kell nagy stábra hagyatkozni.”
„A dokumentumfilmezés legjobban azért érdekel, mert itt úgy forgathatok, hogy nem tudom, pontosan mi is az a történet, amit forgatok, és az egésznek az igazsága csak közben, az alkotói folyamat során és az élettől befolyásolva alakul ki.”
„Számomra sokkal nagyobb móka felépíteni egy lakás, vagy egy kínai étterem díszletét, és abban forgatni, mint az egész jelenetet kék háttér elé tenni egy színpadon. Az én agyam így működik.”
„Az hoz izgalomba, ha valami újat próbálhatok ki. Szeretek olyasmikbe belevágni, amikről mindenki más azt gondolja, hogy nem fognak működni — amíg meg nem látják a végeredményt.”
„Ez nyűgöz le engem igazán: ahogyan a történetek keletkeznek, elterjednek, majd eltorzulnak. Mert ezek a történetek befolyásolják valójában az életünket.”
Rendezői védjegyek
– Szeret a történeteiben különc, karikaturisztikusan megrajzolt, gyakran infantilisnak tűnő karaktereket szerepeltetni.
– Akik viszont bohókás, félszeg viselkedésükkel általában a magányukat és gátlásosságukat kompenzálják, amelynek szomorúsága ott is ül a szemükben.
– Szereti különféle vizuális trükkökkel becsapni a nézők térérzékelését — lásd például az asztal alatt kuporgó „kis” Jim Carrey az Egy makulátlan elme örök ragyogásában.
– A képi világ manipulálásához pedig gyakran a leginvenciózusabb technikai megoldásokat használja fel, sőt többször ő maga találja ki azokat.
– Rendkívül határozott és konkrét elképzelései vannak filmjeinek képi világáról, így annak ellenére felismerhető mindig a vizuális stílusa, hogy szinte minden filmjében más operatőrrel dolgozott — egyedül Ellen Kuras volt két filmjében (Egy makulátlan elme örök ragyogása, Tekerd vissza, haver!) is felelős a fényképezésért.
– Nincsenek kedvenc színészei: szinte mindig más szereplőkkel forgat.
– A filmjei több mint felében a forgatókönyvet is teljesen, vagy részben ő jegyezte.
– Vonzódik az álom világához és a szürrealizmushoz.
– A filmjeit áthatja egyfajta gyermeki látásmód: gyermeki vágy a világ csodáira, és egyben gyermeki félelem a világ fenyegetéseitől.
– Szereplőinek sorsát és döntéseit a legtöbb filmjében a szerelem mozgatja.
– Minden filmjét áthatja a játékos, gyakran abszurd és melankóliával vegyített humor.
– Kedveli a láthatóan „fabrikált” (ha úgy tetszik: „svédelt”) díszleteket, szerkezeteket, tárgyakat.
Legendás Gondry-klipek
Björk: Human Behaviour (1993)
Michel Gondry ezzel a videóval vált világhírű kliprendezővé, annak idején az MTV ronggyá játszotta a felvételt, amelyben tökéletesen talált egymásra Björk töredezett, diszharmonikus hangzása és a rendező vizuális fantáziája. Gondry egy sajátosan nyomasztó mesevilágot teremtett Björk dala köré, benne erdőben fenyegető medvével, fényben verdeső éjjeli lepkével — mindezt viszont szándékosan kitett csináltsággal, műhatású bábok és díszletek segítségével.
The Rolling Stones: Like A Rolling Stone (1995)
Egy példa Gondry invenciózus technikai-képi újításaira: Bob Dylan legendás dalának Jaggerék általi feldolgozásához egy olyan állóképből állóképbe „átfolyó” formát talált ki, amely összességében mégis mozgókép hatását keltette, és amelyet azóta persze jó néhányan lemásoltak már.
Daft Punk: Around The World (1997)
Gondry mindmáig tán leghíresebb klipje, köszönhetően persze a dal óriási sikerének is. Ebben is megfigyelhető a rá jellemző, egyszerű, de nagyszerű ötletek egyike: viccesen stilizált jelmezbe bújtatott táncosokkal valós időben adatott elő valamiféle szimbolikus, világ körül játszódó misztériumjátékot, amely az elektronikus zene ütemeire egészen bizarrul — és izgalmasan hatott.
The Chemical Brothers: Let Forever Be (1999)
Ebben a videóban Gondry a klipek egy korábban már sokszor használt képi eszközét veszi elő, forgatja ki, értelmezi újra és gondolja tovább a maga módján: a sokszorozás effektjét. Ez a rég olcsóvá vált trükk nála a „sztori” részévé lesz, tükrözésekkel és osztott képmezőkkel kombinálódik, egészen egyedi módon.
The Chemical Brothers: Star Guitar (2001)
Minden idők egyik legzseniálisabb videoklipjében egy vonat ablakán át látjuk az elsuhanó tájat, és csak egy idő után vesszük észre, hogy a táj elemei a zenével összhangban, mintegy az egyes zenei motívumokat képviselve tűnnek fel és térnek vissza. Mindez pedig itt teljesen realista módon zajlik, ami a dolog nyilvánvaló rendezettségének érzetével találkozva meglehetősen zavarba ejtő érzést ad, és csodálatot kelt.
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!