A láthatatlanok
2020.07.09. (Les invisibles) Négy mindenre elszánt szociális munkás nőknek fenntartott hajléktalanszállót vezet. Állandó vendégeiket fürdővel és meleg étellel várják, valamint mindent elkövetnek, hogy segítsék az emberi méltóság megőrzését és a társadalomba való visszailleszkedést. Amikor az emberi tényezőt teljesen figyelmen kívül hagyó bürokraták ellehetetlenítik őket, hősiesen szövetkeznek, hogy a szabályokat áthágva segítsenek pártfogoltjaikon. Úgy döntenek, saját szakállukra tovább üzemeltetik a helyet, éjszaka menedéket nyújtanak, nappal pedig azon fáradoznak, hogy kiépítsék vendégeiknek a megfelelő szociális hálót. Magánakciójuk azonban nem maradhat örökre titokban.
A láthatatlanok szeretnivaló karakterrel teli igaz történet, amelyben a profi színészek oldalán a hajléktalanok önmagukat alakítják. A film hazájában az év meglepetés sikere lett, eddig több mint másfél millióan látták.
KRITIKA
Egy film, ami dekonstruálja a saját címét: láthatóvá teszi a társadalom legelesettebbjeit.
Villányi Dániel
A láthatatlanok szereplői hajléktalan nők: sokféle a történetük, sokféle okból kerültek az utcára, sokféleképpen viszonyulnak ehhez a helyzethez, és pláne sokféle a személyiségük. De az közös mindannyiukban, hogy esténként nincs hol álomra hajtani a fejüket, és hogy nincs túl sok reményük ezen változtatni. Róluk készített 2014-ben dokumentumfilmet a francia közszolgálati televízió számára Claire Lajeunie, majd az eközben szerzett élményeit-tapasztalatait egy könyvben is összefoglalta. Ez a könyv került aztán A láthatatlanok rendezője, Louis-Julien Petit kezébe, és azonnal tudta, hogy játékfilmet akar készíteni belőle – majd egy idő után arra is rájött, hogy nem egy szocio-körkép a megfelelő irány, hiszen azt már a dokumentumfilm megvalósította. Ehelyett a filmjében inkább az apró emberi történetekkel foglalkozik, és ezekben a derűt keresi: nem a lehangoló személyes és intézményi állapotokról akar látleletet adni, hanem azokat a cselekvéseket, gesztusokat, eseményeket keresi, amik segítenek ezt túlélni, sőt, esetleg valamilyen kiút felé elmozdulni. De mindezt közben hitelesen, és a valóság esetenként kegyetlen mozzanatait sem elhazudva. Olyannyira, hogy a filmben igazi hajléktalan nők játsszák a hajléktalan nőket, hozva a saját egyéniségüket, és az arcukon ott van 
nagyon-nagyon sok minden, ami egy színészén sosem lehetne ott (szerencsére). Mellettük színészek alakítják a szociális munkásokat, akik a történet szerint megelégelik a felsőbb hatóságok érzéketlen packázását az általuk működtetett éjjeli szálló kapcsán, és félillegális magánakcióba kezdenek, látható közösséget építve a „láthatatlanokból”. Nehéz ennél többet mondani a film cselekményéről, mert az inkább egyéni sztorik darabkáiból épül fel, és az alkotók nem igazán tudták vagy akarták ezeket felfűzni valami központi történetszálra.
A színészek és az amatőr szereplők együttes jelenléte érdekes kettősséget is eredményez a filmben: mintha két párhuzamos valóságot látnánk. Ott van egyrészt egy „filmes valóság” a szép színész szereplőkkel, akiknek a karakterei szép kerek mondatokban beszélnek, mint a filmekben szoktak, és akik szép szándékkal, rövid időn belül akarnak megoldani dolgokat, mint ahogyan az a filmekben sikerülni szokott. És ott van a „valós valóság”, amiben, igen, így néznek ki a hajléktalanok, igen, így beszélnek, igen, így tönkre tudják tenni a saját életüket akár, és igen, ilyen keveseknek sikerül ebből valaha kikecmeregni. A film történetének és készítésének egyszerre csodája, hogy ez a két valóság össze tud érni benne, és egy jókedvű és igaznak érzett egység születik meg belőle a szemünk előtt.
102 perc, francia
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!