Ema

2020.07.30. (Ema) Ema, huszonéves reggaeton táncos, (Marina Di Girolamo) Gastón, harmincas koreográfus (Gael García Bernal) egy kortárs, experimentális társulat tagjai Valparaíso városában. Egy véletlen baleset következtében örökbefogadott fiuk, Polo állami gondozásba kerül, ami miatt házasságuk is zátonyra fut. Ema szó szerint a tűzzel játszik, amikor egy előre megtervezett, ördögi forgatókönyv mentén mindent visszaszerez, amit elvettek tőle. Az Oscar-díjra jelölt No (2012) és Jackie (2016) rendezője, Pablo Larraín ezúttal egy chilei tengerparti nagyváros fiatal, androgün művészeinek színes, ám viszontagságos életét vázolja fel, aminek középpontjában a tánc, a szexualitás és a modern család áll. Az elektronikus zene ikonikus alakja, Nicolas Jaar diktálja az ütemet Ema kíméletlen küzdelméhez, amelyet a latin-amerikai társadalom földhözragadtsága ellen folytat önmaga elismertetése érdekében. Marina Di Girolamo kirobbanó játékát Gael García Bernal úgy ellenpontozza, ahogy még sosem láttuk. Ema a 76. Velencei Filmfesztivál versenyprogramjában debütált, majd az összes fontos őszi filmfesztivál (Toronto, San Sebastian, London) a műsorára tűzte, hogy aztán a kritikusok a 2019-es év egyik legemlékezetesebb filmes élményeként értékeljék.

KRITIKA

Ez a táncosnő nem úgy ropja, ahogy az élet fütyül – vagyis Pablo Larraín a Jackie után visszatért Chilébe, s kicsit sem fogta vissza magát.

Kovács Gellért

Ami ebben az esetben azt jelenti, hogy kissé mintha túlgondolta volna legújabb filmjét, s épp a lényeget felejtette volna ki belőle. Azt a pontot, amelyen keresztül a kétségtelenül hangulatos vizuális attak úgy igazán kommunikálhatna nézőjével.
Az Ema címszereplője egy különleges vonzerővel bíró nő (Mariana Di Girolamo), aki koreográfus férjével (Gael García Bernal) örökbefogadott egy kisfiút, de egy drámai esemény miatt végül lemondtak a srácról. Képtelenek felülemelkedni a kudarcon, különösen Ema az, aki nem tudja feldolgozni a traumát, dühös a férjére, a rendszerre, az egész világra. Félő, hogy indulatait képtelen kitáncolni magából, s e konfliktus miatt a pár házassága összeomlani látszik.
Larraín sajátos bosszúfilmje rettentően megbízik a leginkább forró reggaetonra levezényelt táncjelenetekben, szexi és rejtélyes főhősében, s talán pont ez az önbizalom, ez az artisztikus gőgösség akadályozza meg művét abban, hogy levetkőzhesse modorosságait. Az Ema nagyon is érvényes kérdéseket fogalmaz meg családról, hivatásról, érzékiségről és megbocsátásról, ám közel sem tud forradalmi és olyan magával ragadó lenni, mint amilyennek gondolja magát. Bár van benne néhány kétségtelenül emlékezetes jelenet, a füstje jóval nagyobb, mint a lángja – s az sem marad sokáig a moziteremben.

107 perc, chilei

Kapcsolódó cikkek:

No related posts.