Tenet

By Echte on 27 August 2020 in Aktuális, Filmkritikák0 Comments

2020.08.26. (Tenet) A legsikeresebb Batman-trilógia és az Eredet rendezője, Christopher Nolan ismét különlegesen egyedi, izgalmas és meghökkentő fordulatokban gazdag thrillert rendezett, amelyen egy angol kémnek kellene megmentenie a Földet a rá leselkedő és pusztulással fenyegető katasztrófától. Ám a szuperügynöknek nemcsak az idegen hatalmak embereivel, hanem a legnagyobb ellenséggel, az Idővel is meg kell küzdenie. A főszerepet játszó John David Washington mellett fontos feladatot kapott a filmben Robert Pattinson, Kenneth Branagh, Aaron Taylor-Johnson, Elizabeth Debicki, Clémence Poésy és a Christopher Nolan filmjeiből (is) kihagyhatatlan Michael Caine is.

2 OSCAR-JELÖLÉS 2021
(Legjobb vizuális effektek; Legjobb látvány)

KRITIKA

…és akkor, amikor sokan azon gondolkodnak, hordjanak-e a moziban maszkot, mert úgy eléggé nehéz pattogatott kukoricát enni, jön Prof. Christopher Nolan, és IMAX-vászonra szervezett nagyelőadást tart arról, hogy egy akciófilm igenis lehet tudósklub – majd felrobbantja a nézők agyát.

Kovács Gellért

Azt már sosem fogjuk megtudni, hogy a Memento, A tökéletes trükk, A sötét lovag, az Eredet, a Csillagok között és a Dunkirk méltán híres és tisztelt rendezőjének irigylésre méltó alkotói szabadság szülte, minden értelmében súlyos szuperprodukcióját mennyire várta volna a világ, ha egy olyan dimenzióban élnénk, ahol nincs koronavírus. A mi életünk sajnos (?) nem egy Nolan-mozi, így egyféle jelen létezik benne: az, amelyben a Tenet végre megérkezett a filmszínházakba, s bebizonyítja, hogy egy hollywoodi gigafilm is lehet annyira zavarba ejtő, hogy egyszerre szögez bele a fotelbe, szőnyegbombázza az érzékszerveinket – és közben úgy megsoroz kérdőjelekkel is, hogy nincs az a befogadó, aki egy idő után ne fogná inkább menekülőre. De mégis képtelenség elfutni előle. És hülyeség is lenne talán.
Igen, a Tenet egy (minimum) 225 millió dollárból forgatott próbatétel, amely legalább annyit követel attól, aki nézi, mint amennyire megdolgoztatta azokat, akik készítették. Christopher Nolan tulajdonképpen arra kapott lehetőséget, hogy minden eddigi filmjéhez képest emelje a tétet, s született Bond-rajongóként elemeire szedje szét a kémfilmek zsánerét, hozzáadja a maga tudományos-fantasztikus érdeklődésének legjavát, elmélkedését a narratíváról, a kronológiáról, időről és dimenziókról, majd úgy rakja össze az egészet, hogy a végeredmény egyben (illetve első nézésre?) semmiképpen se legyen – s nem csak a szó blockbusteres értelmében – követhető. De hatástalan sem!
Na de 2020-ban szólhat erről a mozi? Szabad olyan filmet készíteni a végtelenségig kiszolgált fogyasztóknak, amelynek titkos ügynök főszereplője úgy a játékidő feléig legalább annyit megtesz nekünk, hogy először kommandósként, majd szép, elegáns ruhákban, eredeti helyszíneken a Föld körül velünk együtt és helyettünk is értetlenkedik, s kérleli a karaktereket, hogy valaki legyen már kedves, és magyarázza el pontosan, mi is jelent az inverzió, miért alkalmas arra, hogy kirobbantson egy minden addiginál pusztítóbb világháborút. Majd hirtelen ő is „ellenünk fordul”, helyettünk is (nagyjából) képbe kerül, onnantól pedig már tök egyedül ülünk a moziteremben, és ha nem ragad magával eléggé az audiovizuális attak, kénytelenek vagyunk arra gondolni, hogy vagy mi vagyunk tök hülyék, vagy az író-rendező gondolja magát a világ legnagyobb koponyájának, s magával diskurál hosszasan? Szabad ilyet? Szabad ennyire magába zárni egy zsánerfilmet? Szabad hát, csak nem vagyunk hozzászokva. De persze szeretni sem kell ezt feltétlenül.
Az viszont vitathatatlan, hogy a Tenet nem csak így lenne az év egyik legérdekesebb és legkülönösebb (ha nem is „A” legérdekesebb és „A” legkülönösebb) tömegfilmje. Nem csak így, hogy kora tavasz óta nem jött ki nagyköltségvetésű hollywoodi termék – hanem minden körülmények között. Nolan magabiztossága és önhittsége bármikor izgalmasan hatna, John David Washington, Robert Pattinson, Elizabeth Debicki, Kenneth Branagh odaadó színészi vakrepülése a nolani légtérben, a Dűnén dolgozó Hans Zimmer helyére beugrott Oscar-díjas Ludwig Göransson (Fekete Párduc, The Mandalorian) eminensen zimmeres zenéje akármikor képes lenne elismerést előhívni nézőjéből – a felsőkategóriás, ebben az esetben több szinten is bonyolult akciójelenetek pedig szinte szó szerint kiugrasztanák a néző szívét a helyéről. Nolan játszadozik, kísérletezik, s nyilvánvalóan már nem csak a műfajok határait keresi, de az eddigi életmű összes fogását felhasználva azon van, hogy a mainstream filmkészítés határtalanságát hirdesse, szerzői filmes elszántsággal. Mondván, ha a néző megkapja a látványt, amit elvár és megérdemel, igazán ki lehet próbálni azt az „újdonságot” is, hogy radikális mértékben és értelemben nem kapja meg a válaszait egy olyan témában, amelyben senki sem tud ellentmondások nélkül nyilatkozni.
„Ne akard megérteni, inkább érezd” – vonul végig az egyszerre önironikus és kicsit gúnyos gondolat a játékidőn, s valóban, a Tenet egyik ravasz velejárója, hogy spoilerfóbiás világunkban még akkor is biztonságban van a cselekménye, ha valaki már megnézte a filmet. A legtöbb rejtélyre (ki mit csinál, és éppen mikor csinálja, vagy majd csak fogja, és így tovább) elsőre biztosan nem értjük meg a megoldásokat – és aki blöfföléssel vádolja Christopher Nolant, bizonyára azt érzi majd, hogy még a direktor sem lenne képes részletes magyarázatokkal szolgálni. Csak neki az a dolga, hogy úgy csináljon, mintha. Ebből áll a nagy trükk. Amelyet még sosem mutatott be ennyire (f)elszabadultan.
Hogy a Tenet befogadásának sokkja mennyire konzerválja majd magát a filmet, hogy hányan lesznek azok, akik látásuk és hallásuk helyreállása után kicsit lehiggadva hajlandóak lesznek újra és újra nekigyürkőzni annak, hogy megpróbálják összerakni a Nolan-puzzle-t, persze az idő dönti el. Az az idő, amely nem tudta elkoptatni a szenvedélyes angol szakmai tudását, hiszen ez az ember olyan feszültséget képes teremteni és szinten tartani, amely rögtön az elképesztő nyitójelenet közben megragad, s nem ereszt. Egyeseket lenyűgöz, másokat kifáraszt. Az az idő, amelynek Nolan igazi megszállottja, az az idő, amelyet semmiképpen sem az ablakon dobunk ki, ha megnézzük új dobását.
Az az idő, amelyet már nagyon régen szerettünk volna olyan filmekkel eltölteni, mint amilyen a Tenet.