Az új mutánsok
2020.09.03. (The New Mutants) A 20th Century Studios és a Marvel Entertainment filmjében egy csapat ifjú mutánst pszichiátriai megfigyelés céljából tartanak bent egy a világtól elzárt kórházban. Amikor új mutációs képességeiket és barátságukat is próbatétel elé állító, különös dolgok történnek, a fiatalok elszánt küzdelembe kezdenek, hogy élve kijussanak.
KRITIKA
Jobb, mint a híre, de a híre annyira rossz volt, hogy ettől még felesleges optimistán beülni a nagyvászon elé.
Tóth Csaba
Azt hiszem, Az új mutánsok születésének kacifántos szenvedéstörténetét a VOX hasábjain is annyira alaposan kiveséztük, hogy ebbe most nem érdemes mélyebben belemenni. A történtekhez képest kész csoda, hogy egy viszonylag egységes, érthető, A-ból B-be, majd onnan C-be tartó, világos koncepcióval rendelkező film lett a végeredmény, amin nem érződik, hogy stúdióvezetők vad csörtéi közepette született, és talán már ez is nagy szó. A Csillagainkban a hibával megismert Josh Boone rendező határozottan állítja, hogy a mozikba került film pont az, amit ő megálmodott, és végül is ő miért hazudna nekünk? Érthető, hogy a Fox annak idején miért épp Boone-t látta alkalmasnak a történet elmesélésére: a fickó valóban ért a kamaszok érzékenységének, bizonytalanságának és robbanékonyságának filmes tolmácsolásához. Erre itt szükség is volt, és Boone láthatóan valóban akkor van leginkább elemében, amikor a fiatalok közti kapcsolatokat kell felépítenie, Maisie Williams és Blu Hunt karakterének egyre jobban elmélyülő barátsága például Az új mutánsok egyik legértékelhetőbb pontja. Csakhogy a filmet a stúdió és a rendező is megpróbálta horrorköntösbe csomagolni, ami nyilván nagy ötlet, mert mostanság a szuperhősös filmek mellett pont a horrorok számítanak a legnépszerűbbnek, de 
ehhez a rendezőnek már láthatóan nem volt sok érzéke. Ebben persze az is közrejátszik, hogy nehéz úgy működtetni egy horrorfilmet, hogy a hősök, akikért izgulnunk kéne, valójában a szuperképességeiknek köszönhetően jóval erősebbek azoknál, akiktől féltenünk kéne őket. A megoldás talán az lehetett volna, ha a Carrie-hez vagy a Thelmához hasonlóan az igazi rémület bennük lapult volna, és a szembesülés a félelmetes képességeikkel lett volna maga a horror. Ezt felismerte Boone is, és próbálta ebbe az irányba terelgetni a cselekményt, csakhogy az ennek visszaadásához szükséges kulcsfontosságú jelenetek szinte csak rémálmok formájában kísértik a szereplőket, ami kevés ahhoz, hogy átérezhessük a tragédiájukat és a félelmüket. Ha a forgatókönyv megspórolja azt, hogy bemutassa, ezek a képességek milyen tragikus következményekkel járhatnak a nagyvilágban, egyben azt is elmulasztja, hogy azonosulni tudjunk a szereplők félelmeivel és drámáival. A lélektanilag hiteles jelenetek felépítését inkább CGI-küzdelmek képsoraival próbálják pótolni, csakhogy ezek egyrészt szegényesek egy átlagos Marvel- vagy DC-mozi nagy ütközeteihez képest, másrészt a horrorműfajból is nagyon kilóg, ha valaki lángoló testtel száll szembe egy gigászi CGI-medvével. Több finomság, és a karakterek hátterének alapos kidolgozása kellett volna ide. Hogy a dolog nem lehetetlen, azt pont a Thelma bizonyította, ami valójában egy X-Men-horrorfilm volt anélkül, hogy a franchise-hoz tartozott volna.
94 perc, amerikai
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!