Bridget naplója

2020.09.17. (Saint Frances) A történet főhőse, a chicagói Bridget 34 éves, identitászavarral küzd, kapuzárási pániktól szenved, de a nyár beköszöntével kezdenek jól alakulni a dolgai: találkozik egy helyes fiúval, és munkát is talál, egy hatéves kislány bébiszittereként. Ám a tündéri Frances meglehetősen öntörvényű gyerek, és miközben Bridget megpróbálja elnyerni a bizalmát, a kislány szülei között növekvő feszültséggel is meg kell küzdenie. Ráadásul a terhességi tesztje eredménye pozitív lesz. Miközben zavaros emberi kapcsolataiban próbál navigálni, onnan merít erőt, ahonnan a legkevésbé várta: a nem mindennapi gyerekkel alakuló barátságából.

KRITIKA

A 2019-es South by Southwest fesztivál felfedezettje már a tavalyi Cinefesten is elbűvölte a közönséget, és némi fáziskéséssel ugyan, de csak befutott a hazai mozikba. Megérte rá várni.

Tóth Csaba

Ha Kelly O’Sullivan nevét nem ismerted eddig, az nem a te hibád, de ha a Bridget naplója után sem jegyzed meg magadnak, azért már járni fog a fekete pont. O’Sullivan ugyanis nem csak egy pofátlan természetességgel játszó színésznő, akit szeret a kamera, hanem egy csodálatosan egyedi hangú forgatókönyvíró, akinek van mondanivalója a világról. Engem sok szempontból Greta Gerwigre emlékeztet, de mielőtt itt vadul elmerülnénk a hasonlóságokban és a különbségekben, foglalkozzunk inkább a tavalyi fesztivál egyik méltán ünnepelt gyöngyszemével, a Bridget naplójával.
Az eredetiben Saint Frances címre hallgató mozi olyasfajta felnövéstörténetet mesél el, amilyeneket általában Judd Apatow szokott, ugyanakkor a végeredmény mégis teljesen más, a Bridget naplója maximum témaválasztásában feleltethető meg mondjuk a Felkoppintvának vagy a Staten Island királyának. Ez részben annak is köszönhető, hogy bár kétségtelenül vannak komikus elemek és vicces pillanatok ebben a filmben, vígjátéknak azért nem mondanám, ezen felül pedig O’Sullivan kimondottan erős abban, hogy a munkája sosem a hollywoodi úton járjon, és mindig meg tudja lepni a nézőjét azzal, hogy mikor milyen irányba fordul. A film hőse a 34 éves Bridget, aki sem a munkájában (ennyi idősen még mindig csak felszolgálóként dolgozik), sem a magánéletében nem találja önmagát, képtelen a felnőtté válásra. Egy bulin összejön a nála 8 évvel fiatalabb Jace-szel, a járásból pedig váratlanul terhesség lesz. A lány azonban úgy érzi, nem Jace-től szeretne gyereket, ugyanakkor tudja, hogy 34 évesen lehet, ez az utolsó lehetősége, hogy gyereke szülessen. Egy Apatow-filmben valószínűleg megtartanák a babát, és a nála 8 évvel fiatalabb sráccal nehézségek és vicces jelenetek tömkelege után összecsiszolódnának, de ahogy már írtam, ez nem egy Apatow-mozi, ezért itt Bridget elveteti a gyereket. Csakhogy itt ezzel messze nincs még vége, ugyanis bébiszitter munkát vállal egy leszbikus pár kislányára, Francesre vigyázva, és ebben az új környezetben, megértő nők gyűrűjében kezd felnőni, és felelősséget vállalni a tetteiért. Mások kislánya által tanulja meg, milyen szülőnek lenni, és készül fel arra, hogy ezt akár a saját életében is megélje. Karakterdráma – szokták mondani az ilyen típusú filmekre, ám én még felnövéstörténetnek is hívnám, aminek sikerül az a bravúr, hogy elkerüli a zsáner kliséit. Életigenlő, a megfelelő pillanatokban kellemesen keserédes, nagy szívű mozi a Bridget naplója. Egy új tehetség hangos kiáltása, hogy „Itt vagyok, adjatok nekem filmeket!” Remélem, nagyon sokan meghallják.

106 perc, amerikai

 

Kapcsolódó cikkek:

Kapcsolódó cikkek:

1. Staten Island királya
2. A magazin: 2018. január