Tiszt és kém: A Dreyfus-ügy
2020.09.17. (J’accuse) A francia hadsereg tisztjét, Alfred Dreyfust 1894-ben igaztalanul megvádolják, majd a történelem egyik leghíresebb koncepciós pere során hazaárulásért életfogytiglani száműzetésre ítélik. Roman Polanski alkotása – amely Robert Harris történelmi bestsellere nyomán készült – ezt a jól ismert történetet dolgozza fel monumentális játékfilm formájában.
KRITIKA
Roman Polanski elegáns és precíz drámát rendezett a Dreyfus-ügyről, aminek tanulságai több tekintetben aktuálisak, mint gondolnánk.
Soós Tamás
Polanski új filmjét megelőzte a botrány, miszerint az egy kiskorú megerőszakolásáért magát bűnösnek valló, de az ítélethozatal elől elmenekült rendező magát mentegeti, amikor az árulással ártatlanul vádolt, és hosszú évekre bebörtönzött zsidó katonatisztről, Alfred Dreyfusról forgatott filmet. A film etikai oldalát ebben a kritikában nem tárgyalnánk, és nem azért, mert a Polanski- és a Dreyfus-ügy áthallásai szétfeszítenék a cikk kereteit (lévén ilyenek csak a rendező képzeletében léteznek), hanem azért, mert a szeptemberi lapszámunk Polanski-portréjában foglalkozunk vele részletesebben. Ezért itt csak annyit jegyeznék meg elöljáróban, hogy a Tiszt és kémben semmiféle utalás vagy kiszólás nem hangzik el a rendező magánéletére, a kapcsolatot már a velencei filmfesztiválos premier idején is a sajtóanyaghoz mellékelt rendezői állásfoglalás fejti ki, amelyben Polanski arról beszél, hogy ő is tud egyet s mást az ártatlan meghurcoltatásról, ezért is akart filmet forgatni az ügyről.
Az is teljesen valid álláspont, ha valaki ennek – és Polanski múltjának – fényében nem kíváncsi a filmre, de aki el tudja választani egymástól a művészt és a művet, az egy erős történelmi filmmel gazdagodhat. A 86 éves rendező tehetségén ugyanis – kortársaival ellentétben – egy cseppet sem fogott az idő: a Tiszt és kém pontos ritmusú, gondosan szerkesztett, minden ízében korhű munka, amit az is érezni fog, aki egyébként nem a XIX. századi francia hadászat szakértője. Polanski, aki a Szellemíró után megint Robert Harris könyvéből dolgozott, nem az antiszemita felbuzdulásból, koholt vádak alapján elítélt Dreyfus (Louis Garrel), hanem a titkos szolgálat élére kinevezett Picquart (Jean Dujardin) szemszögéből tárja fel a történetet, ami lehetőséget biztosít neki, hogy előbb egy detektívsztoriba, majd egy tárgyalótermi drámába csomagolja a történelmet. Előbbi minden 
lassúsága ellenére is izgalmas, utóbbi pedig bicskanyitogatóan felháborító, hiszen nagyon is precízen mesél a saját hibáit eltussoló, a kritikát árulásnak tekintő zárt közösségekről (esetünkben a katonai vezetésről), az igazságnál az előítéletei visszaigazolását kereső tömegekről és arról a hősről, aki szembement ezzel a társadalmi beidegződéssel, amikor épp az előítéletei ellenére állt ki az igazság mellett (Picquart maga is antiszemita volt).
Polanski nem is annyira az antiszemitizmus, mint a szekértáborokban és szektákban való gondolkodás, a vak fanatizmus veszélyeire hívja fel a figyelmet, miközben a legjobb filmjét rendezi meg a Szellemíró, de az is lehet, hogy A zongorista óta. Jean Dujardin, ha nem is remek, de megbízhatóan jó a főszerepben, a történetvezetésbe csak kisebb hibák csúsznak (kár, hogy az egyik fő fordulat, a rendszerhű Henry megtörése képen kívül, s így számunkra érthetetlenül történik meg), Pawel Edelman pedig olyan tágas, de mégis klausztrofób hatású terekbe és olyan hangulatos díszletek közé fényképezi a történetet, hogy tényleg ott érezzük magunkat a zsidógyűlölettől forrongó, XIX. századi Franciaországban.
132 perc, francia-olasz
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!