Történetek a végtelenségről

By Echte on 28 October 2020 in Aktuális, Filmkritikák0 Comments

2020.10.29. (Om det oändliga) „Láttam egy embert, aki…” – film a létezésről, az élet értelméről, az emberi lét szépségeiről és kegyetlenségeiről, a maga varázsában és közhelyeivel. A Történetek a végtelenségről helyzetek és szituációk humoros sorozata, amelyben a hétköznapok banalitása átlagos emberek érzéseit hozza felszínre, s amelyben a jelentéktelennek tűnő és a történelmi pillanatok egyenrangúvá válnak. Legyen akár szó hitét vesztett papról, élete átlagosságát sirató idős férfiról, menetelő hadifoglyokról, táncoló kamaszokról, vagy akár egy cipő bekötéséről – minden pillanat bírhat jelentőséggel, és lehet egyidejűleg jelentéktelen a külső megfigyelő számára. Ezt kínálják Roy Andersson megfigyelései, az elmaradhatatlan skandináv humorral körítve.

KRITIKA

Amikor Roy Andersson bemutatta az Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről című velencei fődíjas filmjét, egyértelművé tette: egy korszak lezárult, hiszen ez a film a Dalok a második emeletről és a Te, aki élsz folytatásként trilógiát képeztek.

Csákvári Géza

Nagy kérdés volt tehát, hogy miképpen fog továbblépni, megújulni. Ami egyértelmű, hogy formailag nem, hiszen a Történetek a végtelenségről is magán hordozza az összes rendezői kötelező jegyet: az összes jelenetet díszletek között rögzítették, így amiket látunk, azok egyfajta archetipikus helyszínek. Andersson és stábja nem annyira történetet mesélnek, hanem egy-egy szituációt mutatnak be, ebben pedig nagyon fontos a tér, hogy mi és ki hol van. Egy triviális mondat is sokkal filozofikusabb értelmet, nagyobb fontosságot kaphat azáltal, hogy egy megfelelő térbe helyezik, például egy háziorvosi rendelőbe – természetesen a szokásos színtelen minimalizmussal körítve. De a dramaturgia most erősebb: itt például nézőként arra összpontosíthatunk, ha egy pap betér sírva azzal a szöveggel, hogy elvesztette a hitét, és erre keres gyógymódot, akkor ezen gondolkodunk el. A svéd mester továbbra is lefilmezett festményekben gondolkodik, amelyekben a nézőnek érdemes elmerülni.
Azt, hogy a vallás és a természetfeletti a témája Andersson új történeteinek, már a kezdő képsorokban egyértelművé teszi. Egy férfit és egy nőt látunk lebegni az égen, mint egyfajta égi tüneményt – ezúttal Marc Chagall művészete volt a kiindulópont. A földi gyarlóság területére pedig akkor váltunk, amikor az égi pár átrepül egy II. világháborús német terület fölé. Az evilági képsorok egy idős párral kezdődnek, akik ülnek egy dombtetőn, és egy várost néznek. Eléggé sokat időzünk itt, aztán a nő, aki egy kicsit a férfi mögött van, megjegyezi: már biztosan szeptember van. Ezzel a szcénával meg is alapozta a rendező a hangulatot, hiszen egyszerűségében triviális, hogy innentől fogva nem az abszurdba hajlás a fő motívum, mint a trilógiában, hanem a banalitás maximumra tolása. Ezt szolgálja a már korábban említett, hitét vesztett pap esete az orvosnál, vagy a film számos jelenetéül szolgáló kocsma helyszín – ezzel meg ki nem tudna azonosulni? Ennek következtében sokan azt gondolhatják, hogy Andersson filmje már nem olyan vicces, mint a korábbiak, nincsenek tércsapkodósan-abszurdan humoros jelenetek, sokkal sötétebb az atmoszféra, és egyre gyakrabban keveri le a kompozíciót feketére, ahogy haladunk a játékidőben. Ezután persze már azon sem csodálkozunk el, hogy a kedvenc papunknak rémálmai lesznek, jelesül, hogy keresztre fogják feszíteni, mint hitetlen egyént. Aztán el is jön a kálvária-menet.
A film lezárása pedig egyértelműen halad egyfajta morózusan baljós hangulat felé, és visszatér az elején látott házaspár. Már újfent szeptember van, csak éppenséggel itt már az elmúlás hangulatával sötétítve. A pap immár pszichológusnál keresi a megváltást, és egy pár pillanat erejéig még Adolf Hitler is feltűnik a vászon. Világvége anderssoni módra? Azért reméljük, hogy nem ezzel zárul az életmű.