Kritika: A metál csendje

By Echte on 23 December 2020 in A magazin, Aktuális, Filmkritikák0 Comments

A metál csendje

Nem szokványos rendezői döntés egy metál banda dobosát megtenni egy melodráma főszereplőjévé. Az első filmes Darius Marder azonban volt olyan merész, hogy mégis ezt a műfajt választotta egy zenész fejlődéstörténetéhez.

Hungler Tímea

És ezzel a gesztussal nem csak a zsánert porolta le és modernizálta, de a főszerepet játszó Riz Ahmedet is megajándékozta egy jutalomjáték lehetőségével: a színész pályafutásának egyik legjobb alakítását nyújtja az egykori kábítószerfüggő dobos, Ruben szerepében, akinek nem kisebb feladat jut osztályrészül, minthogy feldolgozza visszafordíthatatlan egészségkárosodását, a siketségét. Ahhoz azonban, hogy ezt meg tudja tenni, el kell engednie a régi életét, amelyet exfüggőként már így is csak nagy nehézségek árán rakott össze, és felépítenie egy újat. Hogy ez sikerül-e, erről szól A metál csendje.
A témából adódóan Marder végig nagyon kreatívan használja a filmben a hangsávot. Miután számtalan jelenetben belső nézőpontból, vagyis Ruben szemszögéből látjuk az eseményeket, könnyen át tudjuk érezni, mit és mennyit érzékel a külvilágból. Vele együtt küszködünk, hogy felfogjuk az emberi beszédet, ami vagy úgy hallatszik, mintha víz alatt lennénk, vagy úgy, mintha ránk borítottak volna egy burát, esetleg rosszul állították volna be a frekvenciát a rádión. Minden távoli és nehezen kivehető, erőlködnünk kell, hogy megértsük, mit akarnak tőlünk, amitől rögtön sokkal kiszolgáltatottabbnak érzi magát az ember.
Ruben régi élete, amelybe normalitásként kapaszkodik, nyárspolgárinak egyáltalán nem mondható: a barátnőjével és zenésztársával, Lou-val (Olivia Cooke) él egy lakókocsiban. Épp az országot járja, és kisebb klubokban lép fel, amikor az első tüneteket tapasztalja magán. Pár újságkivágás és fotó a lakókocsi falán jelzi, hogy a banda nem ismeretlen – egy szubkultúrában egyértelműen van igény a zenéjükre. Egy zenésznek lemondani a zenéről igazi dráma, így Ruben is csak átmenetinek tekinti az állapotát, amikor a turné közepén a barátnője kérésére csatlakozik egy siketeknek fenntartott közösséghez egy festői farmon, ahol megtanulhatja, milyen siketnek lenni. Hamar világossá válik azonban, hogy nem „csak” a jelbeszédet kell elsajátítania. A közösség vezetője, Joe (Paul Raci), a vietnámi veterán számára nyilvánvaló, hogy Ruben retteg a csendtől, nem bír egyedül maradni a saját gondolataival, amelyeket korábban heroinnal, később pedig hangos metállal hallgattatott el magában.
Darius Marder Derek Cianfrancéval közösen jegyzi a film forgatókönyvét, akivel egyébként a Túl a fenyvesent is együtt írták. Marder alkotásán tetten érhető a mester hatása: A metál csendje ugyanúgy nem fél feltárni a férfi sebezhetőséget és érzékenységet, mint Cianfrance filmjei. Ennek ábrázolásához Riz Ahmed pedig tökéletes médium.