Kritika: Shithouse
Shithouse
Kínos szexek, lealjasodó bulik és az első egyetemi év magánya: a Shithouse viccesen, okosan és mély érzéssel beszél a felnőtt élet első éveiről.
Soós Tamás
A Shithouse úgy indul, mintha a Mielőtt felkel a Nap tehetséges, de túl sok meglepetéssel nem készülő kistesója lenne, de aztán sokkal több lesz annál. A kedves, visszahúzódó fiú, akinek legjobb barátja a plüssállata és a bevállalós altercsaj pont úgy beszélgeti át az első éjszakát, mint Jesse és Celine. Szerethetően bénák, ugyanakkora artikuláltak, és arról is sokat elmondanak, milyen félreértésekhez vezethetnek az egyéjszakás kalandok, amiket az egyik fél már rögtön járásnak gondol. Az első filmjét író, rendező és még a főszerepet is eljátszó Cooper Raiff filmje szíven ütő, de sosem érzelgős, vicces, de sosem vicceskedő, és eredeti, ugyanakkor ott van benne az amerikai indie sok évtizedes hagyománya. Más egyetemi filmekkel szemben az első év beilleszkedési nehézségei, a biztonságos, szerető otthont elhagyó és messzire költöző srác honvágya, valamint a rideg, elvált családi háttérből jövő lány közeledési nehézségei érdeklik, amiről Raiff is sokat tud, hiszen átélte mindazt, amiről filmet forgatott. Először egy kisfilmet készített a tavaszi szünetben az egyetemről lopott kamerával, aminek linkjét aztán elküldte a Shithouse-ra is nagy hatást gyakorló mumblecore keresztapjának, Jay Duplassnek azzal a szöveggel, hogy „úgysem fogsz rákattintani”. De Duplass rákattintott, és tetszett neki, amit látott, úgyhogy mentorálni kezdte Raiffot, akinek első nagyjátékfilmje rögtön haza is vitte a fődíjat az elmaradt (online azért megrendezett) SXSW fesztiválról idén. Még Wikipedia-oldala sincs, de érdemes rá odafigyelni: Cooper Raiff az amerikai függetlenfilm következő nagy reménysége.
100 perc, amerikai
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!