David Copperfield rendkívüli élete

By Echte on 12 May 2021 in Aktuális, Filmkritikák0 Comments

2021.05.13. (The Personal History of David Copperfield) Ki tudná jobban elmesélni David Copperfield saját, kalandokkal teli élettörténetét, mint maga a főhős? Kisfiúként gondtalan életet él, amíg özvegy édesanyja férjhez nem megy a gonosz és kegyetlen Murdstone úrhoz. Mostohaapja elküldi saját gyárába dolgozni, de anyja halála után megszökik és Londonból Doverbe gyalogolva jut el utolsó élő rokonához, a gazdag nagynénihez és annak hóbortos bérlőjéhez. Némi nehézség árán, de a néni védőszárnya alá kerül és ebben a házban nő fel az ifjú David. Élete szereplői és hóbortos történeteik formálják úriemberré és valódi íróvá David Copperfieldet.

KRITIKA

Dickens klasszikusa – ahogy még sosem láttad.

Arányi Zsuzsanna

Armando Ianucci (Sztálin halála) és Simon Blackwell (Bezzegszülők) az Egy kis gubanc és a díjhalmozó Az alelnök című sorozat után ismét együtt dolgoztak, fogták Charles Dickens realista regényét, és ugyan megtartották a főbb cselekményelemeket és karaktereket, de úgy általában véve éltek a kreatív szabadság lehetőségével, és a maguk szája íze szerint formálták át a sztorit, a figurákat és a hangvételt is. Ez mindenképp üdvözlendő hozzáállás, még ha a végeredmény nem is feltétlenül fog egyöntetű sikert aratni.
Az Oscar-jelölt Dev Patel (Gettómilliomos) játssza David Copperfieldet, aki játékos stílusban meséli el a nézőknek élettörténetét. Tanúi lehetünk gyerek- és felnőttkora hol mesés, hol mostoha körülményeinek – a nehézségeken féktelen fantáziája és életének kedves figurái segítenek túllendülni. Patel igazán szimpatikus a szerepben, szívvel és lélekkel, ugyanakkor hibákkal teli figuráját remekül hozza, tekintetéből egy pillanatra sem huny ki a gyermeki tettvágy és kíváncsiság lángja – bár coming of age sztorihoz képest meglehetősen halovány a karakterfejlődése. A karizmatikus főszereplő mellett is csupa remek alakítást láthatunk, ráadásul a színészek hihetetlen energiával és élvezettel hozzák figuráikat. Gwendoline Christie (a Trónok harca Tarth-i Brienne-je) szórakoztatóan kegyetlen, a mindig fantasztikus Tilda Swinton ezúttal is magával ragadó különc, ráadásul ezúttal még szamarakat is hajkurászhat, de talán Hugh Laurie lubickol a legnagyobb lelkesedéssel a bohókás bérlő szerepében, hiszen hosszú évek mogorváskodása után (Dr. House) ezúttal is vígjátékba csobbant (az ikonikus sorozat óta jellemzően e műfaj mellett teszi le a voksát). A színészek tehát iszonyú jól érzik magukat a díszletek és az operatőri munka is kiváló, a végeredmény azonban a hektikus történetvezetésnek, és a magát a valóságnál jóval humorosabbnak és ötletesebbnek gondoló forgatókönyv miatt kellemesen friss helyett fárasztó és irritálóan harsány lett. Olyan, mintha egy Tim Burton–Michel Gondry–Terry Gilliam kollaboráció összevissza vágott verziója peregne a szemeink előtt. A dagályosság veszélyét a film kényszeredetten igyekszik elkerülni azzal, hogy minden pillanatban energikus benyomást akar kelteni, de végeredményről inkább az egzaltált szó jut eszünkbe. Epizodikus felépítése sem pörgőssé, hanem kaotikussá teszi, mintha csak random egymás mögé pakolt jeleneteket néznénk. Így a könnyebb emészthetőség kedvéért modernizált változat pont, hogy inkább megfekszi a gyomrot. Ez a többnyire tartalmatlan vibrálás teljesen elnyomja a film olyan finomságait, amikor az emlékek képlékenységéből vagy a képzelet teremtő erejéből igyekszik átadni valamit – azokban a pillanatokban tud a szemünk és fülünk helyett a szívünkre is hatni a film.