Még egy kört mindenkinek

By Echte on 30 June 2021 in Aktuális, Filmkritikák0 Comments

2021.07.01. (Druk) Négy jóbarát, akik gimnáziumi tanárok, letesztelnek egy elméletet. Feltevésük szerint egy csekély alkoholszint fenntartása a vérben, vagyis a folyamatos, enyhe spicces állapot jobbá teszi az életüket. A kezdeti felszabadultság azonban lassan, de megállíthatatlanul fordul át kontrollálhatatlan ivászatba.

OSCAR-DÍJ 2021
(Legjobb nemzetközi játékfilm)

OSCAR-JELÖLÉS 2021
(Legjobb rendező: Thomas Vinterberg)

KRITIKA

Csodálatos filmmel tért vissza Thomas Vintenberg, a dán Dogma-iskola egyik alapítója, olyan klasszikusok, mint a Születésnap és A vadászat rendezője. A Még egy kört mindenkinek illeszkedik az alapvetően finomhangolású, realista életműbe, a dán filmekre oly jellemző családtematikába, még akkor is, ha most elsősorban az alkoholról mesél.

Gyürke Kata

Lágyan gyöngyözik a pezsgő, jégkockák csengenek, csillog a whisky és a vörösbor az elegáns étteremben, érkezik a vodka és a kaviár. Barátjuk 40. születésnapját ünnepli négy középkorú tanárember, mindegyikük élete fordulóponthoz érkezett. Válságban vannak, unatkoznak, láthatatlanná váltak a környezetük számára, a feloldást pedig az alkoholban keresik. Vintenberg filmjét látva nem véletlen, ha John Cassavetes Férjekjére vagy Marco Ferreri A nagy zabálására asszociálunk, a rendező az ő útjukon megy tovább, és egy gyors expozíció után fél órán belül nála is elszabadul a pokol.
Vintenberg újra szupersztárt választott főszereplőjének: Mads Mikkelsent (Martin), akivel a 2012-es A vadászat óta nem dolgoztak együt. Mellé olyan kedves régi színészeit hívta, mint a már vizsgafilmjében is szereplő Thomas Bo Larsen (Tommy), vagy Lars Ranthe (Peter) és Magnus Millang (Nikolaj), akikkel legutóbb A kommunában találkozhattunk. A szereplők egytől egyig „rendes” emberek, gimnáziumban tanítanak történelmet, testnevelést, zenét, hittant, magánéletük többnyire rendezett, vagy annak tűnik. Intim és ellesett pillanataikat ebben a filmben mégis leginkább alkoholba temetkezve ismerjük meg.
Az eredetileg The Alcohol Project munkacímen futó történetnek egy koppenhágai gimnázium és maga a tanév ad keretet. Az oktatás a tanárok szemszögéből sem győzelmi menet, a tanári szoba hűvössége, az értekezletek és diákok unalma őket sem dobja fel, nem csoda, ha a négy jó barát az alkoholból próbál erőt meríteni szürkülő hétköznapjaikhoz. Hátha kicsit felkavarható ez az életnek nevezett, lassúnak tűnő elmúlás. Hiszen, ha Churchillnek vagy Hemingwaynek bevált az ivás, nekik is kapóra jöhet, találnak gyorsan egy elméletet is hozzá. A norvég pszichiáter, Finn Skårderud hipotézise szerint ugyanis a szükséges alkoholszintnél 0,05 századdal kevesebbel születik az ember, ezért törekedni kell a folyamatos, csekély alkoholszint fenntartására.
Kísérletnek álcázva „tudományos alapon” kezdenek inni, eleinte még dokumentálják is tapasztalataikat, később már kész csoda, hogy egyáltalán lábra tudnak állni. Isznak öltözőben, vécében, szertárban, isznak reggel, délben, este. És láss csodát, megváltozik minden, megnyílnak a bezárult életek, mosolygóssá válnak a befeszült arcok. „Végre történik valami. Évek óta nem éreztem ilyen jól magam” – mondja Martin, a történelemtanár, akinek karcos, érzékeny arcán hosszasan elkalandozik a kamera. Martin újra lenyűgözi a tanítványait, és a feleségéhez is képes utat találni. A zenetanár is csodát tesz a kórussal, a tornatanár győztest hoz ki a legelesettebből, a hittantanár is megpróbálja átlépni az árnyékát – tényleg csak alkoholszint kérdése. Gondolhatnánk.
Miért kell innunk ahhoz, hogy normálisan viselkedjünk, és mekkora árat fizetünk érte? Tényleg evolúciósan kódolt az alkoholfogyasztás vagy inkább kulturálisan? Addikció vagy inkább szerhasználat? Egyáltalán van utolsó kör? Vagy mindig csak egy következő?
Az alkoholgőz jól erősíti a melodrámát a lineárisan építkező történetmesélés során, kerülve minden didaktikát vagy leegyszerűsítő következtetést. Mintha koktélt keverne nekünk a rendező helyzetkomikumokból, finom humorból és tragikus fordulatokból. Ugyanakkor szigorúan kerüli az ittasság, a részegség ábrázolásával oly könnyen adódó közhelyszerű teatralitást – ezzel még nagyobb teret ad a színészi játékra. Mads Mikkelsen is bátran mer gyenge és esendő, mogorva és ellenállhatatlan lenni, végre nem az ügyeletes főgonosz szerepét kell hoznia, mint például a Casino Royale-ban. Szenvtelen apaként (visszatérő Vintenberg-motívum) lelepleződik fiai, tanítványai és felesége előtt. Elbukik, mégis felemelkedik. Dionüszosz tombol, s vele tombol Mads Mikkelsen is, egykori versenytáncosként lélegzetelállító táncával a káprázatos zárójelenetben. Jegyezzük meg: Olivia Anselmo koreográfiája.
Thomas Vinterberg először dolgozott együtt a fiatal operatőrrel, Sturla B. Grovennel, aki különösen a közeli, szinte ellesett pillanatok és a nagy mulatságok ábrázolásának mestere. Az elegánsan komponált jelenetek, a dramaturgia mintha visszautalna a Dogma-iskola alapvetéseire: leleplezi a realitást, mégis mer egy kicsit költői is lenni. Kitüntetetten használja például a vokális zenét, az egyébként rejtegetni való stilizáció ebben mindenképpen tetten érhető. Kicsit kilóg a filmből, mégis érdekes az a rövid montázs, amelyben jól ismert politikusok lepleződnek le illuminált állapotukban: Clinton, Boris Johnson vagy Brezsnyev mellett az ominózus Orbán-Juncker-féle „diktátorpofon” is feltűnik.
Vinterberg ezúttal is régi alkotótársával, Tobias Lindholmmal jegyzi a forgatókönyvet, amely, bár az alkohol teljes spektrumának feltérképezésére vállalkozik, mégis inkább az élet előtt tiszteleg. Gondoljuk újra ezt az alkoholdolgot – ajánlja szemtelenül, de mégsem provokatívan. Megértően vizsgálja az embert és gyarlóságait, egy érettségi vizsga erejéig pedig Kierkegaard gondolataival próbál vigasztalódni: fogadjuk el esendő önmagunkat!