Kampókéz
2021.08.26. (Candyman) A helyiek körében köztudott, hogy Chicago Cabrini Green nevű környékének lakóházait egy rémtörténetekből ismert, kampókezű természetfeletti gyilkos tartotta rettegésben, akit kellő bátorsággal megidézhetett az, aki ötször kimondta a nevét a tükör előtt. Napjainkban, tíz évvel azután, hogy a Cabrini utolsó eredeti épületét is lebontották és a felértékelődött területet az ezredforduló után született generáció népesítette be, Anthony McCoy vizuális művész és barátnője, a galériavezető Brianna Cartwright beköltöznek egy ottani luxuslakásba. Anthony festői karrierje éppen hullámvölgyhöz ér, amikor találkozik egy régi lakossal, akitől megismeri Kampókéz valódi, szörnyűséges történetét. Hogy megőrizze pozícióját a chicagói művészeti világban, Anthony elhivatottan kutatni kezdi a kísérteties részleteket, amik friss ihletet adhatnának műveihez. Nem sejti, hogy eközben olyan múltra nyit ajtót, ami kikezdi elméje épségét és iszonyatos erőszakhullámot enged szabadjára.
KRITIKA
Nemcsak marketingokok miatt nincs szám a cím után: bár a Jordan Peele aktív közreműködésével készült folytatás határozottan tudomást vesz az 1992-es kulthorrorról, dühösen társadalompolitizáló modora miatt nagyon is önálló film. Második rész és sokszorosan megtekert eredettörténet egyben.
Kovács Gellért
A Clive Barker novellája alapján készült, 30 évvel ezelőtti mozi merészelt igazán misztikus és valamennyire filozofikus is lenni, s bizony még ma is működik (tán épp azért is, mert ismét divatba jöttek a folkhorrorok) – köszönhetően Bernard Rose ügyes rendezésének s legfőképpen Tony Todd hideglelős, szinte azonnal ikonikussá vált címszereplésének.
Nia DaCosta ugyan már rendezett játékfilmet (Little Woods), le sem tagadhatná az intenzív Jordan Peele-hatást – és nem csak azért, mert nevezett alkotó producerként és társ-forgatókönyvíróként is részt vett a projektben, hanem mert a végeredmény tényleg olyan, mintha nem csak a Kampókéz, hanem a Tűnj el! szellemi folytatása is lenne. Csak jóval direktebb annál, s ebből adódóan erősebben szánkba rágja keserű mondanivalóját.
Belevalósága viszont így is vitathatatlan: már az is eléggé menő, hogy főhőse egy kortárs képzőművész, aki a lakóhelyét övező urbánus legenda – s természetesen a felhevült közéleti diskurzus – miatt, ihletet keresve néz a tükörbe, s mondja ki ötször azt a nevet, amit nagyon nem szabadna kimondania. DaCosta nem is tágít a közegből, pontosabban következetesen ütközteti az egykori, már csak néhány lepusztult házból álló chicagói gettólakótelep tragikus, szó szerint eltemetett múltjának kísértetét a jelen poszttraumatikus hangulatával és dilemmáival. Az új Kampókéz szereplői legalább annyit vitatkoznak rasszizmusról, képmutatásról és sznobizmusról, mint ahányszor megjelennek a darazsak, és spriccel a vér a nyakakból vagy az emberi test más részeiből (is). Az arányok a film első felében nem annyira kiegyenlítettek: mintha a stáb nem tudta volna eldönteni, hogy mit szeretnének jobban: egy izgalmas suspense-ekre s a lehető legkevesebb jump scare-effekttel hangszerelt slasher-horrort készíte
ni vagy sokkal inkább afféle modern, kedvelhetően didaktikus Doktor Faustus-adaptációt a Black Lives Matter mozgalom indulatosságával (túl)fűtve.
Ám az utolsó 20 perc sokat emel az összhatáson: a finálé rétegezettsége, kiábrándultsága és megrendítő lírája – bár picivel több humor ott sem ártott volna – már-már valóban egy Peele-rendezés legjobb pillanatait idézi. Ott még a szónoklás is a helyén van, s azt sem érezni, hogy azért történik az, ami történik, hogy tovább lehessen majd gondolni a franchise-t. Ráadásul az árnyjátékos bábanimáció hatása – amely a film első harmadában az eredeti Kampókéz-mozi történéseit hivatott összefoglalni – különösen a végefőcím alatt letaglózó: nemcsak a vizuális bravúr miatt érdemes ülve maradni a stáblista alatt is.
91 perc, kanadai-amerikai
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!