A feleségem története

By Echte on 24 September 2021 in Aktuális, Filmkritikák0 Comments

2021.09.23. Störr Jakab, a holland hajóskapitány, rögvest megkéri Lizzy, az elragadó francia hölgy kezét, amint meglátja. Boldognak induló házasságuk azonban a meghitt pillanatok mellett gyötrelmes órákban is bővelkedik. A kapitány érzelmi hullámverései a féltékenység tűpontos természetrajzát és a férfi-nő kapcsolat feloldhatatlan ellentmondásait tárják elénk. Az Arany Medve-díjas és Oscar-jelölt Testről és lélekről rendezője, Enyedi Ildikó új filmje Füst Milán több mint 20 nyelvre lefordított, irodalmi Nobel-díjra felterjesztett, azonos című regénye alapján készült. Az Ezeregyéjszaka-szerűen dús szerelmi történet álarcában, Störr kapitány szeretnivaló, fájdalmasan becsületes figuráján keresztül, elemi módon, az érzékeinken át értjük meg az élet összetettségét, titokzatosságát, törékeny szépségét, megfoghatatlan, uralhatatlan jellegét.

KRITIKA

Enyedi Ildikó megfilmesítette élete nagy vágyát, Füst Milán világhírű regényét. A feleségem története a férj szempontjából.

Csákvári Géza

Enyedi Ildikó szeret a szerelemről mesélni. Nem volt ez másképp a korai filmekben sem, ám ahogy haladunk előre az életműben, egyre egyértelműbb eszközökkel teszi ezt. A Simon mágus (1999) utáni sokéves hiátus után elkészült Testről és lélekről (2017) olyan volt, mint egy mágikus találkozás a korábbi szerzői atmoszférikusság és a korunkra jellemző triviális filmnyelvek között. Egyértelmű, hogy Enyedire igen jelentős hatással volt, hogy elkezdett tévésorozatokat rendezni (Terápia és társai), a négy évvel ezelőtti művében így az egyediség immár elsősorban gondolati téren volt jelen (röviden: közös álom szarvasként), mintsem a mű képi világában. A feleségem története több szempontból izgalmas vállalás volt ezek után. Például a rendező szerzőiből modernre váltása után bármit megfilmesíthetett, így elővette egy régi szerelmét, Füst Milán regényét, amely nagyon régi terve volt a szerzői korszakból, amelyet sok vívódás után elvetett, és az adaptációt újrakezdte a nulláról. Így a mostani verzió már egy újragondolt szerzői korszak eredménye, amelynek kapcsán furcsa vagy sem, annak konvencionalitása a legszembetűnőibb tény.
Az adaptáció autentikussága terén mindent megtett Enyedi Ildikó: a holland hajóskapitányt, Jakob Störrt holland színész, Gijs Naber alakítja, imádott feleségét pedig a francia filmcsillag, Léa Seydoux. Naber tényeg egy holland óriás, és Seydoux párizsiassága sem megkérdőjelezhető. Az 1920-as évek megidézésében, atmoszférában, látványvilágban makulátlan a produkció, képileg fantasztikus. Rév Marcell operatőri munkája lenyűgöző, a mű csodálatos kompozíciók láncolata. Ha csak, mint mozgóképet szeretnénk élvezni, megtehetjük: csodálatos városképek sorakoznak (például Párizs és Hamburg, de a szemfülesek budapesti helyszíneket is kiszúrhatnak, mint például az Andrássy utat). Érdekes és egyben izgalmas vizualitás ez, hiszen egy ilyen drága produkciónál adott az a nyelv, amit „meg kell lépni”, ezt a kihívást pedig Enyedi nagy magabiztossággal vette. Füst Milán művét azonban nem azért tartja nyilván a világirodalom, mert közhelyes volna: a szerelemről és annak toxikus mellékhatásáról, a féltékenységről szóló csodálatos írásmű, amely képes a legbelső érzéseinkről szólni. Ezek pedig a mozivásznon most nem hatnak egyedien. Sőt, egy szépelgő mű benyomását kelti A feleségem története, amely dramaturgiailag sem lett túl izgalmas: az irodalmi alap belső monológjai helyett peregnek az események. Amit látunk, az olyan, mint egy gyakorlott rendező munkája, ám nem túl érdekes ahhoz, hogy meglepjen minket. A feleségem története karcossága igencsak a felszín alá van most pozícionálva, a forma megeszi a kreativitást.
De persze ami a filmben jó, az jó. A színészi munka például, hiszen Gijs Nabernél nem is tudnánk jobb Störr kapitányt elképzelni. Megvan benne a keménység, az erő, a maszkulinitás, amely eleinte igencsak az erénye, majd fokozatosan elveszíti. Léa Seydoux, mint a szerelem tárgya, pedig olyan, mint az összes életveszélyes nő. Gyönyörű, de halálos.