a-ha: A film
2021.10.14 (a-ha: The Movie) Nincs még egy olyan norvég produkció, ami akkora hírnévre tett volna szert világszerte, mint az A-ha. A zenekar 1985-ben a „Take on Me”-vel robbant be a köztudatba, nem kis mértékben Steve Barron ikonikus animációs klipjének köszönhetően. A banda szinte egyetlen éjszaka alatt világszenzáció lett, de vajon hogyan alkalmazkodtak a srácok a hirtelen jött hírnévhez és rajongáshoz? Ezután is csak zenélni szerettek volna? Thomas Robsahm és Aslaug Holm filmje sosem látott interjúk és a kulisszák mögé vivő jelenetek segítségével válaszolja meg a kérdéseket.
KRITIKA
Ha egy kultikus zenekar pályafutását taglaló doksi úgy kezdődik, hogy a koncertező banda egyik tagja drámai hangon megjegyzi, ő nem igazán akar új dalokat felvenni, mert nem szeretne darázsfészekbe nyúlni… Nos, akkor esélyes, hogy többet kapunk egy szokványos imázsfilmnél.
Kovács Gellért
Thomas Robsahm rendezése még annál is tovább megy, hogy bemutassa a norvégok első (számú) nemzetközi popsztárjai közti konfliktusokat: az a-ha – A film ugyanis nemcsak azzal foglalkozik kifejezetten körültekintően, hogy a Take On Me című szupersláger végső változatával (s annak második, mai szemmel is ragyogó klipjével) bálványokká vált srácokból hogyan lett saját elvárásaik által is felőrölt, emberileg kiégett, ámde fáradhatatlanul profi és hatását máig megtartó könnyűzenei produkció, hanem sikerül neki az, ami még a Metallica híres-hírhedt válságfilmjében (Some Kind of Monster) is hamiskásan szólt: a tökéletes őszinteség.
A szerkezet gördülékenyen váltogatja az archív felvételeket kommentárokkal ellátott formát a jelenidős vallomásokkal, s amitől mindez megrendítővé, hatásossá válik, az a fókusz kizárólagossága: e film csakis Morten Harket, Magne Furuholmen és Pål Waaktaar szemszögével foglalkozik. A megszólaló családtagok, barátok és rajongók az esetek többségében passzív félként, sokszor csak hangban kommentálják az a-ha történetét. Robsahm mindent alárendelt a három művész érzéseinek – mindegyikőjük érvrendszere érthető, és empátiát ébreszt. A vászon (és a színpad) innenső oldaláról nézve épp ezért zavarba ejtő és felkavaró a tömény intimitás.
Ráadásul magyarként is büszkék lehetünk: a Take On Me legendás videóját megidéző animációs betétek ugyanis egy honfitársunk, Szántó Gerzson tehetségét is dicsérik.
109 perc, norvég-német
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!