Utolsó éjszaka a Sohóban
2021.11.04. (Last Night in Soho) Edgar Wright pszichothrillere egy fiatal lányról szól, akinek a divattervezés a szenvedélye. Rejtélyes módon képes belépni a hatvanas évekbe, ahol találkozik bálványával, egy káprázatos feltörekvő énekessel. Ám az 1960-as évek Londonja nem teljesen az, aminek tűnik: olyan, mintha az idő szétesne, és ennek megvannak a maga baljós következményei…
KRITIKA
Edgar Wright pályafutása legambiciózusabb filmjével jelentkezett, amely visszaröpít minket az 1960-as évek Londonjának bugyraiba – ezt pedig garantáltan élvezni fogjuk.
Csákvári Géza
Edgar Wright azon kevés rendezők közé tartozik, akiknek az életműve mindezidáig makulátlan. Vígjátékai (Haláli hullák hajnala, Vaskabátok, Világvége) igen szerethetőek, képregényadaptációja (Scott Pilgrim a világ ellen) átlagon felüli, a Nyomd, bébi, nyomd! című akciódarabbal pedig bizonyította, hogy egy tisztán műfaji darabot is stílusosan tető alá tud hozni. Mindazonáltal 2021-et minden bizonnyal a nagy kiugrás éveként tartjuk majd nyilván, hiszen készített egy remek dokumentumfilmet (The Sparks Brothers), illetve a Velencei Filmfesztiválon debütált az Utolsó éjszaka a Sohóban, amely egyértelműen az eddigi leginkább szerzői alkotása, egyben a legambiciózusabb is. Mindezt persze úgy csomagolja nekünk, hogy tulajdonképpen megfinanszíroztatott egy horrorfilmet – vagy inkább thrillert –, hogy aztán a kötelező köröket lefutva készítsen egy szívből jövő hommage-t a hatvanas évek Londonjának és a brit filmművészetnek.
Azt a tényt, hogy a mű egy csodálatos visszatekintés, egyértelművé teszi már a főcím alatt, amikor megismerjük Eloise-t (Thomasin McKenzie – Ne hagyj nyomot!, V. Henrik, Jojo Nyuszi, Idő), aki ugyan mai lány, de imádja édesanyja korának slágereit, öltözködési stílusát és alapvetően mindent a múltból. Nem is érzi jól magát, amikor megérkezik Londonba, hogy divattervezést tanuljon, és a kollégiumban korunk életstílusával és moráljával szembesül. Inkább keres egy albérletet egy félreeső utcában, egy ősrégi házban. Aztán amikor lefekszik aludni, megnyílik egy másik világ – kapu? – a hatvanas évek Sohójába, ahol egyszer csak nyomon követi a szoba előző lakója, Sandie (Anya Taylor-Joy – A boszorkány, Széttörve, Az új mutánsok, A vezércsel) sorsát, aki énekesnő s
zeretne lenni. Wright pedig ezt a transzformációt azzal teszi igazán zavarba ejtővé, hogy teljes mértékben mindent alárendel Eloise nézőpontjának és vágyainak.
A fiatal lány egyértelmű rendezői projektálás, amikor kilép a hatvanas évek Londonjába. Ezt pedig sikerül neki a nézői oldal irányába is vonzóvá tenni, hiszen amit látunk, beszippant. Élvezettel lehet nézni a montázsokat, és feltenni a kérdést, amit látunk. álom, valóság, esetleg annak elegye? Cikáznak a gondolataink: mit teszünk, amikor a vágyaink, álmaink teljesülnek? Amíg kellemes az élmény, sodródunk vele, amikor meg már nem, kezdődik az utazás rémálomrésze Eloise-nak és persze nekünk, mivel a finálé felé villantja meg Edgar Wright egyre jobban a zsánerelemeket. Valahogyan le kell zárnia az időutazást – és sikerül neki. Persze semmilyen részletet nem árulok el, mert minden egyes információ a meglepetés erejét rontja. Inkább kiemelem, hogy Eloise szerepében Thomasin McKenzie csodálatos, az enigmatikus Sandie-t alakító Anya Taylor-Joy pedig jelenlétében izgalmas, ám a hálásabb szerep mégiscsak az előbbié: neki kell küzdenie, harcolnia és nem utolsó sorban összehoznia a grand finálét.
116 perc, brit
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!