Örökkévalók
2021.11.04. (Eternals) A Marvel Studios filmje, az ÖRÖKKÉVALÓK egy csapat földöntúli hőst követ nyomon, akik az emberiség hajnala óta védelmezik a Földet. Amikor rég elveszettnek hitt, rettentő lények térnek vissza rejtélyes körülmények között, az Örökkévalók összegyűlnek, hogy ismét az emberek segítségére siessenek.
KRITIKA
Fennkölt szuperhősdilemmák, öko-üzenet és sok-sok aranyfonallal akciózó istenség: a friss Oscar-díjas Chloé Zhao Marvel-filmjénél láttunk már pörgősebbet és szellemesebbet, de azért nem feltétlenül indul a görög aludni.
Kovács Gellért
Azt persze nem tudhatjuk, hogy mennyiben lett volna másmilyen Ikarisz, Théné és a többiek Marvel moziverzumos bemutatkozása, ha Zhao A nomádok földje diadalútját követően állt volna neki a „halhatatlanok” társulatát nagyvászonra igazgatni (vagy egyáltalán: elvállalta volna a feladatot?). Ám, ha az volt a cél, hogy Kevin Feigeék valami olyat mutassanak, amit eddig még nem nagyon, akkor győztek. Az Örökkévalók ugyanis minden korábbi produkciójuknál komolyabban veszi magát, s hiába tobzódunk a szivárványszínű szörnyetegekben, no és a Föld leigázása miatt érkezett deviánsok ellen látványos modorban küzdő mitikus hősökben, a befogadónak az lehet az érzése, hogy ebben a 157 percben kicsit többet morfondíroznak a szereplők, mint kéne, s korántsem a poénokra, hanem inkább a lírára hajtanak.
A multiplexfotelben ülve így hát kissé zavarba ejtő – és ízléstől függően akár vontatott is – a Marvel Studios 26. alkotása, de az vitathatatlan, hogy nem lehet ráütni az „ez is olyan, mint az összes többi, csak máshogyan vannak felöltözve” bélyeget. Ahogy ígérték, a flashbackekkel alaposan telepakolt sztori ugyan figyel arra is, hogy héroszainkat elhelyezze a Marvel-franchise idővonalán, s egy-két meglepőbb kikacsintás mellett megválaszol jó néhány sebtiben felmerülő kérdést is (például hol voltak ők akkor, amikor Thanos félbe csettintette az világegyetemet?), ám leginkább arra koncentrál, hogy megismertesse velünk az Örökkévalók történetét. Történelmét.
S hogy ez inkább rokonszenves, mint lebilincselő, leginkább annak köszönhető, hogy Zhao filmje sokkal inkább a karakterességre koncentrál, mint bármi másra (kis túlzással akár meditatívnak is csúfolhatnánk, de annyira azért nem, hogy 
arthouse-ba forduljon), s akár annak árán is teszi ezt, hogy a nézői figyelem könnyen lanyhulhat a terjedelmes, ám nem túl eredeti filozofálgatások közepette. Nem mindenkinek jöhet be feltétlenül az sem, ahogy Angelina Jolie és a többiek hosszú másodpercekig állnak mozdulatlanul hőspózban, mintha épp a fotóst várnák, hogy megcsinálja a megfelelő felvételeket – ráadásul a team tagjai tán többet beszélgetnek kozmikus felelősségről, szeretetről, meg úgy általában az istenek rettentő döntési nehézségeiről, mint az eddigi Marvel-filmekben összesen. Mindeközben pedig legtöbbször ott van háttérnek a nagy víz, naplementében vagy -felkeltében lefényképezve.
Hogy ez a modorváltás (illetve kísérletezés) mennyire jön be a fanoknak, a pénztáraknál kiderül – mindenesetre kifejezetten jót tesz az összhatásnak, hogy nemcsak két hangsúlyos Trónok harca-színész (Richard Madden, Kit Harington) kapott jelentős feladatot, hanem a sorozat zeneszerzője, Ramin Djawadi is alaposan odatette magát: meg merem kockáztatni, hogy az MCU eddigi legklasszabb score-jával ajándékozta meg a franchise-t.
157 perc, brit-amerikai
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!