Spencer
2021.11.11. (Spencer) Diana hercegnő és Károly herceg házassága már rég zátonyra futott. Az afférokról és válásról szóló pletykák dacára a királynő sandringhami kastélyában békés körülmények között folyik a készülődés a karácsonyi összejövetelre. Evészet-ivászat, lövészet és vadászat van terítéken. Diana jól ismeri a menetrendet. Ám ebben az évben a dolgok egészen máshogy alakulnak majd. A SPENCER a fantázia segítségével mutatja be, mi is történhetett azon a pár sorsfordító napon.
OSCAR-JELÖLÉS 2022
(Legjobb női főszereplő: Kristen Stewart)
KRITIKA
Elképesztően sok film készült már Diana hercegnőről, de nem véletlen, hogy ezek mind nyom nélkül tűntek el a süllyesztőben. Sokáig ugyanis csak B- és C-kategóriás tévéfilmek foglalkoztak Dianával, azonban a személye mostanában már az igazi filmművészet számára is érdekessé vált. Ennek a legújabb példája a Spencer, ami könnyen lehet, hogy Oscar-díjat hozhat Kristen Stewartnak.
Tóth Csaba
Az első igazán nagy próbálkozás a Diana-jelenség mozira adaptálására Naomi Watts nevéhez fűződik (Diana, 2013), aki bár külső jegyeiben tökéletesen hozta a hercegnőt, az élete utolsó szakaszára fókuszáló film nem találta meg a kapaszkodókat ahhoz, hogy igazán érdekessé váljon. Diana figurája aztán A korona című Netflix-sorozatnak köszönhetően került újfent a figyelem középpontjába, ám ott Emma Corrin révén még csak a hercegnő korai időszakát mutatták be, a többire majd csak a következő évadban kerülhet sor, ahol már Elizabeth Debicki veszi át tőle a stafétát. A Kristen Stewart főszereplésével készült Spencer így pont a legjobb időben kerülhet vásznakra: a nézőket már felcsigázta A korona negyedik évada, de még nem kapták meg a teljes Diana-sztorit, és mivel Stewart egy későbbi életszakaszában játssza a hercegnőt, így senki sem fogja őt összehasonlítgatni Emma Corrinnal. Aki azonban arra számítana, hogy a Spencer egy klasszikus életrajzi mozi, ami a bölcsőtől a sírig kíséri el a főhőst, azt ki kell ábrándítsam: nem erről van szó. A film mindössze három nap, vagyis egyetlen hétvége történetét meséli el, és esze ágában sincs teljes képet adni Dianáról. Ez persze azok számára egyáltalán nem lesz újdonság, akik látták a chilei rendező, Pablo Larraín Jackie című filmjét, ahol hasonló módon csak egyetlen momentumot emelt ki a címszereplője életéből, és azon keresztül próbálta visszaadni a főhőse személyiségét és a drámáját. Míg Jackie Kennedy életében ez a férje halálát követő rövid időszak volt, amikor özvegyként és First Ladyként kellett a teljes világ szeme láttára helyt állnia, és nem összeomlania a gyásztól, addig Diana életéből egy kevésbé nyílt színen zajló periódusra esett a választása. Egy karácsonyi hétvégére, amikor a királyi család apraja-nagyja összegyűlt a família vidéki birtokán, hogy együtt ünnepeljen, csakhogy addigra a hercegnő viszonya már jócskán megromlott mind a férjével, mind annak családjával. A lapok arról cikkeztek, hogy Károly a régi szerelmével találkozgat, így Diana megalázva tért vissza a családi kötelékbe, és ebben a legfőbb motivációja az volt, hogy a két fia mellett lehessen.
A film körüli első viharokat
a főszereplő kiválasztása okozta. Larraín részéről elképesztő bátorságra vall, hogy egy szinte mindenki által szeretett nő szerepét pont a világ egyik legmegosztóbb színésznőjére osztotta, aki ugyan már számos szerepben bizonyította tehetségét, de az Alkonyat-filmek Bellája mégis annyira megbélyegezte a karrierjét, hogy máig viseli az ebből adódó előítéletek következményeit. Ha Stewart itt nem a karrierje legjobbját nyújtja, és a néző akár csak egy kicsit is viszontlátja a karakterben a bellás manírokat, akkor a Spencerről most valószínűleg kínos bukásként beszélnénk, csakhogy Larraín valóban az élete legjobb teljesítményét hozta ki a színésznőből: nekem öt perc sem kellett ahhoz, hogy elfelejtsem Kristen Stewartot, és már csak Lady D-vel törődjek.
A mellékszerepekben is kiváló színészgárdát láthatunk (különösen a bizalmasát alakító Sally Hawkins és a katonás Timothy Spall remekelnek), de ez a film annyira Diana figurájára fókuszál, hogy a többiek csak másodhegedűsök lehetnek hozzá képest. A rendező több interjúban is elmondta, hogy ugyan az ominózus hétvége valóban megtörtént, és ő alapos kutatómunkával mindent igyekezett megtudni róla, ami elérhető, de sajnos csak a személyzet beszámolóira támaszkodhatott, ugyanis a királyi család tagjai összezártak, és nem adtak ki információkat. Ennek köszönhetően számos történés kapcsán nem voltak elég megbízható forrásai, és persze azt senki sem tudhatta, mikről beszélt Diana a férjével vagy a gyerekeivel, amikor kettesben/hármasban maradt velük, az érintetteket kivéve. Larraín emiatt döntött úgy, hogy realista dráma helyett inkább mesét mond (ezt rögtön a film elején a tudtunkra is hozza), és ha már így tesz, egy kicsit el is rugaszkodik a valóságtól. A 
Spencer tehát egy mese arról, hogy a magányos hercegnő nem találja helyét a kastélyban, és bár testben ott van, lélekben elvágyódik onnan, és megpróbálja újra megtalálni önmagát hosszú évek után, amiket azzal töltött, hogy próbáljon olyan lenni, amit elvártak tőle. Nem véletlenül lett a film címe Spencer: Diana a gyökereihez, a múltjához fordul vissza, hogy ismét felfedezze önmagát. A rendező a mesemondást szándékosan elemelt jelenetekkel támasztja alá, amelyek közül talán az a megható zenés táncmontázs a leggyönyörűbb, amiben Diana áttáncolja magát a film legfőbb helyszínein. Larraín ráadásul még egy alternatív valóság lehetőségét is felvillantja nekünk: annak a lehetőségét, hogy talán várhatott volna egy boldogabb élet is a hercegnőre. A mesés elemek azonban a valóság rideg pillanataival keverednek. A rendező részletekbe menően mutatja be, hogy a rideg és sokszor röhejesen értelmetlen udvari szabályok sorozatával hogyan próbálták meg folyton egyre nehezebb helyzetbe hozni, megalázni és hátba szúrni őt, miközben nyílt konfliktusba senki sem bocsátkozik vele. A Spencer egy megható fantázia a világ egyik legismertebb emberéről, ami, bár tényszerűen nem mond túl sok újdonságot, az érzelmi erejével és a jól eltalált, sokszor humorral is felvértezett jeleneteivel mégis nagy hatással van a nézőjére.
117 perc, német-chilei-brit-amerikai
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!