Szellemirtók: Az örökség

By Echte on 17 November 2021 in Aktuális, Filmkritikák0 Comments

2021.11.18. (Ghostbusters: Afterlife) Eltűnhetnek a szellemek? Azóta, hogy négy elszánt lúzer felvette a harcot a New Yorkot elözönlő túlvilági lényekkel, és visszakényszerítette őket oda, ahonnan előbújtak, senki nem találkozott kis zöld vagy nagy lila, a falon is áthatoló, gyilkos humorú szörnyekkel. De a nyugalom csak átmeneti. És a világnak megint szüksége van rá, hogy néhány rettenthetetlen harcos a kezébe vegye a plazmafegyvert. Csak sajnos, nincs jelentkező…Kivéve az egyik egykori szellemirtó feltűnően kiskorú unokáját, aki megtalálja a nagyapja pincéjében az eredeti felszerelés poros-pókhálós maradékát. És amikor már minden sarokban szellemek kísértenek, beindítja a régi járgányt, és elindul, hogy rendre utasítsa a hívatlanul érkezett túlvilági lényeket.

KRITIKA

Paul Feig bátor, ám több szinten is megbukott női rebootját követően a Sony-Columbiánál úgy döntöttek, most már tényleg jöjjön egy hagyományosabb folytatás. És milyen szépen hangzott, hogy ezt a már előkészületben is sokat szenvedett „harmadik” részt végül Ivan Reitman igencsak tehetséges fia, Jason rendezi.

Kovács Gellért

Csak aztán, látva a kész filmet, azt kell, hogy írjam: elmaradt a katarzis. Hogy pontosan miért, nem könnyű felfejteni. Mármint az okokat. Hogy mi a baj az új Szellemirtókkal, egyértelmű: félúton elfárad, s onnantól nem is csak felesleges, de kifejezetten rossz film válik belőle. Viszont az a szerencséje, hogy még ezekben a pillanatokban is lesz, aki szeresse.
Az ifjabbik Reitman csak egy ideig kapaszkodik biztos fogással a Stranger Things keltette – kereskedelmi szempontból most már nem is annyira – trendi ’80-as évek őrületbe, hogy a legendásan New York-i történetet poros kisvárosi környezetbe áthelyezve gyerekekkel frissítse, és így gondolja tovább az anorákos világmegmentők sztoriját. Amíg kitart, aranyos srácaival próbálkozik is serényen, hogy ha nem is frisset, de legalább jó étvággyal fogyaszthatót kínáljon azoknak, akiknek ma is végigfut a libabőr a karjukon, ha meghallják Ray Parker Jr. Ghostbusters-indulóját… Aztán egyszer csak meggondolja magát, s összegányol egy hanyag remake-et az 1984-ben bemutatott első részből, méghozzá olyat, amiben tényleg szinte minden ugyanúgy történik. És amitől aztán még szimpatikus sem feltétlenül tud lenni: hiszen a minden rajongó által remegve várt nagy reuniont is úgy keni oda, mintha a film készítőit erőszakkal vették volna rá erre az egészre.
A Szellemirtók – Az örökségnek nemcsak az a bűne, hogy végül kizárólag azokkal foglalkozik, akik kívülről tudják az első két filmet, hanem hogy ezeket a nézőket sem becsüli meg igazán. Nosztalgiázik, persze, mást sem csinál, ám éppen azért, mert végül nem képes kikanyarítani a végére egy épkézláb, legalább eredetinek hazudott történetet, kínosan leleplezi magát: ötlete sincs, mit lehetne kezdeni a 2020-as években a Szellemirtókkal. Gőze sincs arról, hogy kinek és mit jelenthetnének ma azok a keresztezett sugárnyalábok. Ennek egyik szomorú bizonyítéka, hogy Az örökségből néhány rövidebb szekvenciát leszámítva szinte teljesen hiányzik az a fajta anarchista humor, ami az első filmet olyan forradalmivá tette. Ott van minden és mindenki, aminek és akinek ott kell lennie, csak felszabadultságnak, na, annak nincs nyoma földön s égen – tán még a túlvilágon sem.
Lusta, párszor, leginkább a valóban helyes kölyköknek köszönhetően cuki, de mégis kedvtelen film ez (ilyenformán inkább termék). Mintha maga Jason Reitman is azt gondolta volna közben, hogy bocs, emberek, ez inkább a faternak volt fontos, nekem nem annyira. És ettől lesz igazán szomorú – nem is csak attól, hogy az egyik szellemirtó a valóságban már nem élhette meg a visszatérést.