Rifkin fesztiválja
2021.12.02. (Rifkin’s Festival) Legújabb filmjében, a Rifkin Fesztiválban, egy amerikai házaspár történetét meséli el, akik részt vesznek a San Sebastianban a Nemzetközi Filmfesztiválon. A házaspár kapcsolatának problémáihoz csodálatosan asszisztál az észak -spanyol kisváros és a fesztivál atmoszférája. A filmben rengeteg utalást találhatunk a filmművészet klasszikusaira, többek között Fellini, Bunuel, Truffaut, Bergman alkotásaira.
KRITIKA
Súlytalan Woody Allen-hakni és kellemes filmtörténeti kirándulás egyszerre.
Villányi Dániel
Volt Woody Allennek egy korszaka a kétezres évek második felétől kezdődően, amikor kimozdult a korábban az életműve szinte egyetlen helyszínét adó szeretett New Yorkjából, és sorozatban újabb és újabb európai városokban forgatott filmeket, mindig alaposan hagyatkozva a helyi couleur locale-ra (helyi színezetre) is. Ebből születtek emlékezetesebb (Match Point, Vicky Cristina Barcelona, Éjfélkor Párizsban) és teljes mértékben felejthető (Rómának szeretettel, Füles) filmjei is. Majd hazament New Yorkba, és azóta újra ott alkotott, de most a Rifkin fesztiváljával mintha újra visszatérne ehhez a vonalhoz – és nem az erősebb darabjaihoz. Azt maga is bevallotta, hogy egyszerűen kedve volt újra Spanyolországban forgatni, viszont nem szeret túl sokat távol lenni otthonról, ezért egy olyan filmet talált ki, ami egyben kellemes kiruccanást jelent neki és a családjának, így lett ezúttal a sztori helyszíne a San Sebastian-i Nemzetközi Filmfesztivál szűk közege. Ide érkezik meg a történet kezdetén Mort Rifkin (Wallace Shawn), egy filmtörténet tanárból lett küszködő író a feleségével (Gina Gershon), aki a moziiparban pörög PR-osként, és aki veszélyesen közel kerül egy jóképű fiatal francia rendezőhöz. Nincs a történetben egyetlen olyan karakter, egyetlen olyan szituáció sem, ami ne lehetne ismerős Woody Allen korábbi filmjeiből, laza rutin építi fel a film cselekményét a szokásos panelekből. Súlytalan konfliktusok és fordulatok követik egymást, amik legtöbbször olyan eseményeken keresztül bontakoznak ki, mint hogy két ember összefut valahol a fesztivál egyik helyszínén, és a beszélgetésükből kiderül valami, mindez pedig vizuálisan a lehető legszimplábban tálalva kerül elénk (a tervezett forgatási időnél egy héttel(!) hamarabb befejezték a filmet, és ez abszolút meg is látszik rajta). Persze a főszereplő karakterében megkapjuk a 
szokásos Woody Allen-alteregót is, ezúttal az amerikai független filmek örök kedélyes mellékszereplő apókája, a nagyszerű karakterszínész Wallace Shawn személyében, aki hozza a szokásos szorongásokat és túlmozgásokat, a szellemes beszólásokat és a hipochondriát, az oldszkúl entellektüelt és a magát 80 évesen is a világ legjobb női potenciális szerelmi partnerének tekintő hozzáállást. Ez pedig szokás szerint működik is, ebben Woody Allen sosem hibázik, és sosem lesznek kevésbé viccesek a sziporkái sem. Ami pedig még szintén működik, az egyetlen ötlet: a főszereplő a helyszín és az események hatására folyamatosan régi, klasszikus filmek jeleneteibe álmodja-képzeli bele magát, amik a jelenlegi helyzetére rímelnek. Ebből pedig egy ötletes utazás lesz többek között az Aranypolgár, a 8 és 1/2, a Jules és Jim, a Kifulladásig, a Persona vagy Az öldöklő angyal világában, ötletesen megvalósítva – mintha Woody Allent úgy igazán ezek a részek érdekelték volna csak az egész filmből. Az így bejárt külső-belső út persze a végére szépen kikerekedik – hogy is ne kerekedne ki, ha valaki a 49. mozifilmjét rendezi. Lesz belőle egy súlytalan Woody Allen-hakni, amire nem lehet haragudni, és egy kellemes filmtörténeti kirándulás, amit lehet élvezni.
88 perc, amerikai-spanyol-olasz
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!