A világ legrosszabb embere

By Echte on 19 January 2022 in Aktuális, Filmkritikák0 Comments

2022.01.20. (Verdens verste menneske) A húszas-harmincas évei fordulóján járó Julie (Renate Reinsve) története zajos sikert aratott a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon, elnyerte a legjobb színésznő díját, majd a világ fesztiváljait bejárva mindenhol újabb rajongókat gyűjtött. Julie-t négy éven keresztül követjük, a norvég lány a szerelmi életében és karrierjében is a helyes, sorsfordító döntéseket próbálja meghozni – még ha egyszer megfontolt, máskor elhamarkodott választásaival fájdalmat is okoz a szeretteinek, vagy éppen saját magának. Ahhoz, hogy Julie élete egyenesbe jöjjön, először önmagát kell megtalálnia és elfogadnia – rögös út vezet ennek az beismeréséhez.
Joachim Trier legújabb alkotását nevezte Norvégia a 2022-es Oscar-díjátadóra.

2 OSCAR-JELÖLÉS 2022
(Legjobb nemzetközi film; Legjobb eredeti forgatókönyv)

KRITIKA

Szuperlatívuszokat (és Oscart) a norvégoknak! Mert megérdemlik. Joachim Trier elragadó, megrendítően természetes, könnyedén varázslatos filmmel zárja Oslo-trilógáját – főszereplőjéhez fogható teremtést pedig évtizedenként is jó, ha egyszer-kétszer láthatunk mozivásznon.

Kovács Gellért

Sőt! Renate Reinsvét meglátni és megszeretni csak egy pillanat műve – utoljára akkor éreztem hasonlót, amikor 2001-ben rám mosolygott egy bizonyos Audrey Tautou. Bár a harmincas évei közepe felé járó színésznő játszott már Triernél (éppen az Oslo, augusztus egyik apró szerepében), az lehet a néző érzése, hogy a rendező valahol a városban kószálva talált rá, s könyörgött neki, hogy ne menjen sehova, amíg nem csinálhat vele egy filmet. Reinsve nem véletlenül hódította meg Cannes-t: a szemünk előtt születik meg egy világsztár. Aki olyan, mintha valamiféle igaz embermeséből lépett volna elénk. Hogy 12 fejezetben elmesélje nekünk, milyenek is mostanság egy oslói lány mindennapjai.
Azonban Julie – ez Reinsve szerepneve – nem Amélie. Az élete sem feltétlenül „csodálatos”. Legalábbis abban a stílusban semmiképpen sem az, mint ahogy Jean-Pierre Jeunet kávézótündére látta és láttatta a világot. Julie átlagos (bár kétségtelenül átlag felettien gyönyörű) fiatal, akinek szó szerint fogalma sincs, mit kezdjen az életével: legyen orvos, fotós? Nem tudja, mit szeretne. De azt nagyon. Így hát megpróbálja élvezni, ami adatik.
Például érvényesülni a párkapcsolataiban. Alkalmazkodik. Először egy önérzetes képregényrajzolóba szeret bele, ám Aksel (Anders Danielsen Lie érzékeny, arrogáns és esendő, egészen kivételes az ő alakítása is) már az elején megmondja: nemsokára gyereket szeretne. De Julie még mindig nem tudja, mit akar, s legfőképpen: mikor. Aksel sejti a kezdetek kezdetén, hogy baj lesz, ám mégis összeköltöznek. Aztán érkezik Eivind (Herbert Nordrum délceg és gyermeteg, mint egy viccesebb herceg valamelyik szellemes Disney-animációban), egyszerűbb, optimistább lélek Akselnél. És izgi nézni, ahogy pisil. Na de ennyi elég a boldogsághoz? Julie boldogságához? Tud ő egyáltalán boldog lenni valaki mellett? Meg akar ő állni valaki mellett, meg tudja állítani valaki? Vagy még nem tudja senki? Soha nem is fogja? Meg tudja valaha érteni, hogy mit, miért csinál? És miért pont azt? És pont akkor?
És hogy még egy kérdést idetegyek: romantikus komédia lenne A világ legrosszabb embere? Hiszen még az Európai Filmdíj 2021-es gáláján (ahol végül nem kapott díjat) is így méltatták. Érdekes kérdés. Milyen film ez? Nos, lehet nevetni rajta. Csakúgy, mint ahogy a valóságban is tudunk. Például egy ígéretes ismerkedés közben, egy vadidegen esküvői buliján. Na de Trier filmje nem kimondottan komédia. Viszont „ledrámázni” sem lehet könnyedén. Van benne mágikus realizmus is, ám az sincs aláhúzva, kihangsúlyozva – egyszerűen „csak úgy” megtörténnek benne a nagy, elbűvölő filmes pillanatok. Mert pont így lettek kitalálva.
Úgy lettek kitalálva, hogy egy szakítós jelenetet egyszerre legyen kényelmetlen s katartikus élmény végignézni. Mert ismerős – és amikor valami ismerős, s úgy néz belénk, ahogy ezzel a filmmel teszi, legalább annyira felemelő, mint amennyire különös érzés befogadni. A világ legrosszabb emberében egészen hagyományos dolgok történnek: emberek megismerkednek és összejönnek, veszekednek és újrakezdenek. Szexelnek, drogoznak, sírnak, kacagnak. Igazat mondanak, és hazudoznak egymásnak. Ám ezek az egészen hagyományos dolgok úgy történnek benne, ahogy csak a legkiválóbb filmekben szoktak: általános modorban, mégis személyes hangvételben, játékosan, helyenként bámulatos megoldásokkal. Trier nem hivalkodik azzal, milyen formátumú művész. Pedig bőven lenne rá oka.
Julie mi is vagyunk, meg nem is. Julie nem angyal. Julie egy ember. Egy nő a 2020-as évek elején, Európában, aki gondol egyet, s ír egy esszét arról, hogy mihez kezdhetnénk az orális szexszel a #MeToo korában. Egy ember, aki nem feltétlenül tud belegondolni abba, hogy nincs mindenre ideje. Hogy eljöhet az a pillanat, amikor rádöbbenhet: hiába gondolta azt, hogy mindenre van ideje, elfogyhatnak a percek. Komollyá válhat a komolytalankodás. Egy ember, akinek nehéz úgy ránézni egy másik emberre, hogy ne annak – vagy egy egész társadalomnak, több generációnak – az elvárásai tartsanak neki tükröt. Egy ember, aki nem a világ legrosszabb embere (nem is róla mondják a filmben, de ez szinte majdnem mindegy). Julie egy szeszélyes lány Oslóból. Akiről akkor sem tudnánk levenni a szemünket, ha meg lenne engedve.
A világ legrosszabb emberében tényleg vannak igazi nagyjelenetek, zseniális vágásokkal s egyéb, váratlan vagy nagyon is várható, de lenyűgöző megoldásokkal – de szerintem Trier nem ezekért készítette el ezt a filmet. Nincs benne egy másodpercnyi modoroskodás sem, nem akar tanítani, nem akar okoskodni, nem akarja megmondani, mit gondoljunk főszereplőjéről. Úgy általában nem kíván véleményt formálni róla. Bemutatni akar valakit. S rajta keresztül valamit. Egy érzést. Hogy néha sokkal többet tudunk meg magunkról akkor, amikor másokra figyelünk. Vagy abból, hogy mit tettünk mi másokkal. És miért.
Nagyon modern film ez. De nem a hangvétele teszi azzá. Sokkal inkább az a képessége, ahogy teljesen gyarló és hétköznapi karaktereit olyan közel hozza hozzánk, amennyire ez csak lehetséges abban a csalóka világban, ahol azt hisszük, csupán egy kommentnyi a távolság.
És ebben a filmben úgy megszerethetjük őket, amennyire még a mozgóképet nézve is csak elvétve tudunk együttérezni másokkal.