Párhuzamos anyák
2022.01.27. (Madres paralelas) Két egyedülálló nő ugyanazon a napon ad életet gyermekének. Közös kórterembe kerülnek. Kiderül, hogy egyikük terhessége sem volt tervezett. A középkorú Janis repes az örömtől, míg a kamaszkorú Ana traumaként éli meg, hogy anya lett. A kórház folyosóján Janis vígasztalni próbálja Anát. Pár mondat elegendő ahhoz, hogy szoros kötelék alakuljon ki a két nő között.
2 OSCAR-JELÖLÉS 2022
(Legjobb női főszereplő: Penélope Cruz; Legjobb zene: Alberto Iglesias)
KRITIKA
A 2021-es Velencei Filmfesztivál nyitóműve, a Párhuzamos anyák a spanyol nagymester, Pedro Almodóvar immár klasszikussá nemesedett stílusában készült, vagyis ő a világon az egyetlen, aki szóban banálisnak tűnő, meghökkentő fordulatokat megengedő szappanoperát úgy képes tálalni a vásznon, hogy annak művészi kvalitásai megkérdőjelezhetetlenek.
Csákvári Géza
Így tehát ebben a filmben minden megvan, amit csak el tudunk képzelni: két egyszerre (ugyanakkor és ugyanott) szülő anya, minden bizonnyal elkevert gyerekek, szerelmi háromszög (két nő, egy férfi, ahogy érdemes), és hát nem lehet egy percig sem haragudni Almodóvarra, hiszen senki sem tud úgy illusztrálni egy fogantatással végződő szeretkezést, hogy egy a huzat által szenvedélyen tépázott fehér függöny táncát mutatja. Az efféle finomságok miatt kapta meg már sokszor a direktor az isteni Pedro jelzőt.
Ám, hogy legyen meglepetés is az alkotás kapcsán, a Párhuzamos anyák politikai töltetet is kapott. Az egyik anya, Janis (Penélope Cruz letisztult játéka most is sokat tesz hozzá a képlethez) a nagyapa és egyéb rokonok sorsával kapcsolatosan számos lelki és egyéb sérelmet hordoz, amelyek fő forrása, hogy a falangisták kivégezték és egy tömegsírba temették őket. (Nem mellékesen: Spanyolországban mintegy 114 ezer ember fekszik tömegsírokban, ennél többel csak Kambodzsa „büszkélkedhet”.) Janis ezt szeretné állami támogatásból kihantolni, amiben segítségére van a hozzáértő Arturo (Israel Elejalde). Ezt a vágyát azonban nem érti meg Ana (Milena Smit), akivel Janisnak a szülés után, hogy is fogalmazzunk, minimum érdekes kapcsolata alakul ki. Tényleg meghökkentő – a szokásos sorsérzelmek mellett hirtelen a vita a sötét spanyol múltra terelődik, különösen, hogy Almodóvar eddig ezt koncepcionálisan 
mellőzte a korábbi műveiben. Figyelemre méltó, ahogy Pedro pályája e pontján újra innovatív igyekszik lenni, és számára eddig „testidegen” elemeket épít be – a múltidézés mellett még #MeToo-kitérőt is tesz. De szemmel láthatóan nem tudja elengedni a melodrámát, hiszen egy idő után mindenki érzelmi viszonyba kerül egymással.
Önmaguk esztétikájában a történelmi múltat megidéző, szimbolikus képsorok is erőteljesek, olyannyira, hogy a film lezárása nem része a kohéziónak, inkább olyan, mintha önálló darab lenne. A cél nemes, de a spanyol fasiszta múlt elhallgatását lehetetlenné tenni akaró dráma nagyon nehezen hozható össze a sokat taglalt szappanoperával, még akkor is, ha a szereplők érzelmi és szexuális szinten összegabalyodnak, és épp ezért kicsit bizarr, hogy a szálakat nem varrja el a mester, hanem inkább az isteni gépezet aktusát veti be. Summa summarum, még Almodóvar sem tud ennyi mindent közös nevezőre hozni, így végül az az érzése az embernek, hogy két filmet látott, amelyek nem nagyon illenek össze.
123 perc, spanyol
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!