Moonfall
2022.02.03. (Moonfall) Az emberiséget egy mindent elsöprő katasztrófa fenyegeti, amikor egy sötét, titokzatos erő eltéríti a Holdat a pályájáról, és közvetlenül a Föld felé löki. A becsapódás elkerülhetetlennek tűnik, a bolygó végveszélyben van. A káosz, és totális pánik közepette a NASA vezetője, és egykori űrhajósa, Jo Fowler (Halle Berry) egy meghökkentő teóriával áll elő, ami a megmenekülést jelentheti mindenki számára. Fowler összeáll az elszánt űrhajóssal, Brian Harperrel (Patrick Wilson), és az összeesküvés-elméletek szakértőjével, K. C. Housmannal (John Bradley), hogy egy lehetetlennek tűnő küldetésen mentsék meg a világot. Ám arra egyikük sincs felkészülve, ami a Holdon vár rájuk…
KRITIKA
Roland Emmerich szerint a Hold idegen technológiából készült, és mindjárt rázuhan a Földre, ez pedig egy olyan szédítően hülye ötlet, amit csak imádni lehet. Az ötletbe beleszerettem, a filmbe sajnos már nem sikerült.
Tóth Csaba
Bár más műfajokba is belekóstolt bő három évtizede tartó karrierje során, Roland Emmerich már sohasem mossa le magáról, hogy ő a katasztrófafilmek specialistája, akinél hatékonyabban senki sem képes lerombolni egy nagyvárost, vagy akár a fél bolygót. Ahogy azonban a speciális effektusok egyre megszokottabbá váltak, és a vásznon zajló pusztításpornó egyre nehezebben tudta elérni a nézők ingerküszöbét, úgy ment ki az általa előnyben részesített filmtípus a divatból, amit jól jelzett, hogy A függetlenség napja második része nyomába sem tudott érni az első sikerének. Amikor meghallottam, hogy Emmerich következő katasztrófafilmjében, a Moonfallban egyenesen a Hold zuhan majd ránk, egyből az jutott eszembe, hogy a mester végre rájött, hogyan teheti ismét menővé egykori sikerzsánerét: sok-sok humorral és egy teljesen agyament sztorival. Egy gond van csak: bár a Moonfall alapsztorija egy az egyben trashfilm, ami valami csoda folytán A-filmes költségvetést kapott, Emmerich nem igazán látta meg a benne rejlő poénlehetőségeket, és végig ugyanazzal a komolysággal forgatta le, mint annak idején A függetlenség napját vagy a 2012-t. Van ezzel azonban egy komoly probléma: a rendező mára jól láthatóan ráunt a saját legnagyobb sikereire, és a Moonfall nézése közben úgy éreztem, hogy ő jobban unatkozott a rendezése közben, mint én nézőként a moziterem székében. Pedig én aztán eléggé unatkoztam rajta.
Emmerich gyakorlatilag fogta a saját sikerfilmjeinek legjellemzőbb, jól bevált elemeit, és kavart egy nagy mixet belőlük arra gondolva, hogy ami egyszer már bevált, biztosan jól fog működni most is. Ismét láthatunk heroikus motivációs beszédet, a tudósok helyett önjelölt összeesküvéselmélet-hívő oldja meg a rejtélyeket, valakinek újra fel kell áldoznia magát a bolygó 
megmentése érdekében, és egyszerre kell izgulnunk a nagy, űrbéli eseményeken és a Földön zajló, jóval kisebb téttel bíró túlélők küzdelmein. A tökös amerikai hős megmenti a bolygót, és még egy comic sidekicket is kapunk a Trónok harcából ismert John Bradley képében, akinek az a dolga, hogy oldja a film nem létező feszültségét. A színészek többsége olyan szintű alakítást nyújt, mintha csak a szöveget gyakorolnák. A lelkesedésük hiánya nem csoda: szinte a teljes filmet zöld háttér előtt forgatták, és valószínűleg iszonyatosan fárasztó lehetett, hogy sohasem volt előttük semmi, amire reagálhattak volna. Ebben a filmben még az egyszerű városképek a háttérben is speciális effektussal kerültek a helyükre, és a CGI ilyen mértékű túlzásba vitele gyakorlatilag megöli az élményt. Vicces, hogy 1996-ban a modellek és a CGI keverésével a rendező ennél meggyőzőbb képsorokat tudott megalkotni. A Moonfall egy méretes csalódás egy méretes filmekre specializálódott alkotótól.
130 perc, brit-kínai-amerikai
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!